Szeptember, méla, csendes ősz.

Az emberek a reggel hűvösében határozott léptekkel, kihúzott derékkal, dideregve sietnek, aki teheti, megy munkába. Fáznak. Fázunk.

„Őszi fényben és homályban,
Fel-feltámadt régi vágyam:
Társaimmal útra kelni,
Fényt és felhőt úszva szelni.”[i]

Déltájt még visszajár, bár egyre rövidebb időre és rohamosan halványulva a simogató meleg.

Az aranynapok[ii].

A körülvevő táj minden szépsége ellenére sem mondhatom, hogy ez a kedvenc évszakom.

A csodás, még élénk színekben, a természetből sugárzó mélységes nyugalomban, számomra most is van valami végtelen szomorúság, az érezhető változásban ott az örökös búcsúzkodás.

„Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.”[iii]

Tapos és repül... - Molnár Péter Photography Fb - 2020.09.14.

A harsány színekben, érett ízekben és illatokban dúskáló, még élettel teli tobzódás mögé nézve, most is a veszteséget látom, kifejezetten sajnálom az esti és a reggeli fények rövidülését, a sötét, a didergető, a szobába bekergető homály térnyerését.

Most is, minden józan érv dacára, szeretném visszatartani, megállítani, csak még egy kicsit magamhoz szorítani, legalább a nyár maradékát.

Tudom, ezt nem lehet, persze, hogy tudom. Ha legalább ebben lehetnék kevésbé pesszimista[iv].

Nyilván, már megint elhanyagoltam az örökösre felírt házi feladatomat, pedig milyen egyszerű. Elég volna olyan gyakran ismételgetni, amíg csak bele nem ivódik a sejtjeimbe:

„Az öröm további örömöket vonz. A boldogság több boldogságot.

A békesség több békét. A hála több hálát.

A jóság több jóságot. A szeretet több szeretetet.”[v]

Vagy tán még a gyakorlás, és mély megértés sem lenne olyan fontos, ha a közelgő változás elkerülhetetlenségébe végre, tényleg bele tudnék nyugodni.

Szarvasok a mocsárban, Nagy-Berek - Molnár Péter Photography Fb - 2020.09.20.

Csendesen félreállni a megállíthatatlan idő útjából és engedni, hagyni, hadd vigye, amire már úgyis rátette a kezét…

„Lót-fut a perc utcáiban,
a jövőt helyben járja.
Megvárják, de nem ér oda,
csak a hiány, hogy volt, van.”[vi]

Esetleg elég lehetne a megkönnyebbüléshez, a szemszög kevésbé kínzóra változtatásához egy cseppnyi érzelmi ellensúly.

„Az embernek olykor szomorúnak kell lennie, hogy jobban értékelhesse később a boldogságot.”[vii]

Csak hátrébb lépni, nem ennyire mélyen átélni, nem olyan nagyon belemerülni, nem magamra venni, nem ilyen véresen személyesnek érezni, hogy mindaz a törékeny szépség[viii], ami eddig körülvett, elenyészik.

Meg kellene békélni az elkerülhetetlen változással, nem sajnálni. Nem ágálni ellene.

Elengedni ezt a kínzó ragaszkodást, a vágyat…

A szabályszerű körforgás követésében megtalálni az újabb, rövidesen előálló, kis ideig csodálható, friss szépséget.

Azt kéne szem előtt tartani, hogy persze, biztosan, jön a másik, a következő, az új évszak.

Kora őszi színek a Nagy-Berekben - Molnár Péter Photography Fb - 2020.09.21

Mégis áthat a veszteség érzése, ahogy a környező erdőket, a lángszín lombjukat vesztő fákat, a lecsupaszított, kiüresedő, terméstől megfosztott földeket, a sivárrá szegényedő tájat nézem.

Tudom, hogy ez a rend. Az élet illékony, rövid, letelik az idő. Mégis lelkemből sírnak a távozók, a vándormadarak.

Mégsem tudok érintetlenül állni, fegyelmezetten tűrni, ahogy azt illene, megkeményedve, nem velük érezni.

„mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség”[ix]

Mert talán, ha most magamat visszatartom, ha félrehúzódok, elrejtőzöm és elkülönülök, ezzel fel kellene adni a mindig megnyugtató, vigasztaló egység élményét, azt az alapérzést, hogy a látható mindenségnek a darabja, a nagy egész visszavonhatatlanul fontos része, a részese vagyok[x].

Itt az ősz a szikeseken - Molnár Péter Photography Fb - 2020.09.18

Mégis berzenkedem. Nem olyan volt ez az év, nem olyan volt ez a tavasz, és pláne nem olyan volt ez a nyár.

Még sincs erőm, hogy a kezét elengedjem, vagy magam feszegessem le róla szorító karjaim, hogy egykedvűn hagyjam távolodni.

Belül továbbra is alkudozom.

Nem mehet így, ilyen hirtelen el, hiszen még csak most jött.

Csak még egy kis időt, elég lehetne néhány felhőtlen napot nyerni.

„s két lélegzet között is képes
átélni az örökkévalóságot,”[xi]

Csak egy röpke haladékot szeretnék, mert még nem készültem fel.

Jószerivel még hozzá sem fogtam a felkészüléshez, és hiába is korholnám érte magam, mikor örökös késésben vagyok.

Ez a nyár még nem mutatta meg titkait, nem osztotta meg kincseit, alig-alig gyönyörködtem varázslatos csodáiban. 

Hajnali párák - Molnár Péter Photography Fb - 2020.09.10

Nem szabadna, nem akarom, hogy így elmenjen és végleg eltűnjön.

„Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,”[xii]

Látom, hiába is protestálok.

Ha nem akarom is a változást, itt az ősz.

A nyár elszaladt, hiába is zárnánk szorosra a szemünket, már nem lehet tovább áltatni, becsapni magunkat.

„Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.”[xiii]

Sötétedik. Esteledik. Ideje dűlőre jutni a saját sündisznó-dilemmánkkal[xiv].

Behúzás, Hortobágy - Molnár Péter Photography Fb - 2018.10.06.

Ideje van a közelgő éjszaka hidege ellen közelebb húzódni a tűzhöz.

És még inkább itt az idő, a saját belső tüzünknél[xv] biztos védelmet keresni.

„Ne tekintsd magától értetődőnek, hogy élsz! Ne tedd szokásoddá, hogy reggelente unottan, rosszkedvűen vagy épp aggodalmaktól gyötörten kászálódsz ki az ágyból! Nyisd ki a szemed, és adj hálát a csodáért, hogy látod a világot! Adj hálát azért, hogy hallod a madarak csicsergését és a gyermekek kacagását! Szorítsd a kezed a mellkasodra, és érezd erős szívverésedet, amely ezt dobolja:

„Most élsz, most élsz, most élsz!”[xvi]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

A cikk nyitóképe: Holtágak - Molnár Péter Photography FB. - 2020.09.17.

A képek közzététele a művész engedélyével történt.

[i] Áprily Lajos: Vadlúd voltam

Valamikor vadlúd voltam,
Vadludakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
Tengereken is átrepültem.
Őszi fényben és homályban,
Fel-feltámadt régi vágyam:
Társaimmal útra kelni,
Fényt és felhőt úszva szelni.

Majd ha végem itt elérem,
Vadlúd formám visszakérem.
Jó barátok, ismerősök,
Hogyha jönnek bíbor őszök,
Nézzetek fel majd az égre,
Égen úszó vadlúd-ékre.
S azt mondjátok eltűnődve:
Újra vadlúd lett belőle,
S most ott száll a V-seregben,
Hangja szól a fellegekben.

[ii] „Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj...

Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná.

Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna...” Hamvas Béla: Aranynapok

[iii]Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

[iv]„Pesszimista az, aki tudja, mi lesz, és emiatt boldogtalan, optimista, aki úgy véli, a jövő annyira bizonytalan, hogy minden elképzelhető.” Teller Ede

[v]„Az öröm további örömöket vonz. A boldogság több boldogságot. A békesség több békét. A hála több hálát. A jóság több jóságot. A szeretet több szeretetet. Ez belső munka. Nem kell mást tenned világod megváltoztatásához, mint hogy megváltoztatod, amit odabent érzel.” Rhonda Byrne

[vi] Bertók László – Reggel még

Reggel még olyan hosszú a nap,
akkor is nyúlik, ha elszakad.
Fogod a végét, elengeded,
akármit játszol, ott a kezed.
Délben már olyan magas az ég,
berogyna, ha nem feszítenéd.
Lyuggatod, fested, fosztogatod,
azt képzeled, hogy azért van ott.
Este, ha marad este, rövid.
Állsz a fal előtt, nézed, hogy így?
Minden magától? Semmi? Szavak?
Megcsíped magad
Nem is te vagy?
Az újakat
Az újakat nem jegyzi meg,
a régit elfelejti.
Vinné az egészet. Minek?
A címzett sose az, ki.
A nonstop bolt, ha zárva van,
nincs is, csak kitalálta.
Lót-fut a perc utcáiban,
a jövőt helyben járja.
Megvárják, de nem ér oda,
csak a hiány, hogy volt, van.
S a mese, hogy lyukas foga
tükröződik a holdban.

[vii]„– A szomorúságotokat úgysem tudom elűzni – válaszolta a bolond. – Az embernek olykor szomorúnak kell lennie, hogy jobban értékelhesse később a boldogságot. Ahogyan esőre is szükség van a napsütéses időszakok között.” Tonke Dragt: Levél a királynak

[viii]„Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát. Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle. Minden, amit gyűlölök és mégis foglalkozom vele, csökkenti lelkem erejét és világosságát. A gyűlölet felhőként vonul át az emberi lelken, s nagysága és vastagsága arányában fedi el a napot.”Gárdonyi Géza

[ix]Imre Flóra – Én szeretem a rejtélyeidet

Én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged

[x]„A szíved sejtjeinek kialakulásához hozzájárult az az alma, amelynek alkotóelemei valaha egy emlősállat, korábban egy rovar, még sokkal régebben pedig egy rózsaszirom szöveteit építették fel. A víz, amely hajdan egy folyóban folyt, s amelyet még korábban az Északi-sark egy jéghegye zárt magába, hogy utóbb felhővé és esővé alakuljon, az ereidben csordogáló vér alapanyagává vált. Az ásványi anyagok pedig, amelyek hajdan egy hegy kőzeteit, világkorszakokkal előbb pedig egy távoli csillag anyagát alkották, a csontjaidba épültek be."

Anand Dilvar: Rab - 86. oldal

[xi] Bertók László: Örökkévalóság

Újra meg újra elkezdi, s azt hiszi
kidobálta már a fölösleges
holmit (terhet), s ami ránézésre
ott van még, csak az apraja, bár
romlik a szeme, s tévedhet. Annyi
bizonyos, hogy miközben a
maradványt rendezgeti, se így,
se úgy, sehogy sem elégedett, hisz
akármit tesz, gyorsabban emelkedik,
mint azelőtt. Hiába koncentrál a
csigolyáiba csempészett, mésszel
teli zsákokra, a derekától a lába
ujjáig feszülő acéllemezre, amely
a legváratlanabb pillanatokban
ketté tud hasadni, vagy a
bukfencező homokórára (a szívére),
amelyben el-elakad a homok, s ha
ismét megindul, úgy érzi,
a világmindenség szakad át
rajta. A fizika törvényeivel
semmi baj, csak a lélek
önállósodott, viselkedik
léggömbként, s bizonyára a
ritkuló levegő az oka,
hogy a test összezavarodott,
egyre nagyobb erővel
kapaszkodik a földbe,
s két lélegzet között is képes
átélni az örökkévalóságot, bár
senki sem tudja, mi az.

[xii]Szécsi Margit: Szerelem

Hadd nézzem édes arcodat,
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt – marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.

[xiii]Kálnoky László: Alkony
Georg Trakl emlékének

Vérét hullatja már az esti csillag,
egy elhajított labdarózsa robban,
s a barlangokban meggyűlik az illat,
mint óriás gyógyfüves-dobozokban.

Fenyők sötétzöld lángja csap az égre,
s megint le a párás vadonba tódul,
ciripelő mezőkre visszanézve
sír a kanásztülök búcsúztatóul.

Homály szövi szálait a bokorban,
s kisüt egy sistergő szempár parázsa.
Az ég alján, hol színleg nyugalom van,
nagy bíborsebek nyílnak kacagásra.

Az élet egyre haldoklásgyanúsabb…
Hol istenét imádja minden állat,
a zöld szentélyek tömjéncsendben állnak,
s köröttük holtak kék árnyai kúsznak.

[xiv] „A „sündisznó-dilemma” szerint egy hideg, téli éjszaka a sündisznók fáznak és összebújnak. Minél közelebb bújnak egymáshoz, annál kevésbé fáznak, de annál erősebben érzik a másik tüskéjét. A fájdalom egy bizonyos szintjén elkezdenek távolodni egymástól. Minél jobban távolodnak egymástól, annál kevésbé érzik a másik tüskéjét, de annál jobban fáznak. A közeledések és a távolodások révén találnak egy optimális távolságot, amikor még nem érzik kínzón a másik tüskéjét, de már alig fáznak.”Dr. Gerevich József pszichiáter

[xv]„A szeretet megélése általában egy finom, meleg érzéssel jár a szívünk környékén. Ezt a belső tüzet, a lelkesedés, a hála, a szeretet melegét érdemes ébren tartanunk, ha a világban is többet szeretnénk belőle tapasztalni. A természet működését figyelve csodálatos segítséget kapunk a belső világunk, belső törvényeink működésének megértéséhez is. Tégy egy próbát te is velem, ha van kedved. Gyújts meg magad előtt egy gyertyalángot, és figyeld meg, milyen tulajdonságai vannak a tűznek, a lángnak!

Melegséget és fényt áraszt magából, jó mellette elüldögélni, megpihenni. Ha tűz mellett ülünk valahogyan az idő érzékelése is megváltozik. Tábortűz, kandallótűz mellett az emberek szívesebben nyílnak meg egymásnak és beszélgetnek, „ráérősebbek” lesznek. A lángot a levegő élteti, belső tüzünk is szoros összefüggésben áll a levegővel, amelyhez a lélegzetünkön keresztül jutunk. Mikor nyugodtak vagyunk, hosszú, mély lélegzeteket veszünk. Minél több belső terhet cipelünk, annál rövidebb, felszínesebb belégzéseket végzünk, nincs is elég oxigén a belső tűz ébrentartásához. Minél kevesebb lelki teherrel érkezünk meg egy új szituációba, annál több lélek(g)zethez jutunk, annál nagyobb a belső tüzünk, annál többen gyűlnek fényünk köré, hogy szeretetünkben melegedjenek. Jól ki van találva a természet rendje, érdemes ráhagyatkozni, támogató energiáit használni az életünk jobbra fordításának érdekében is.” Arató Mónika

[xvi] Anand Dilvar: Rab, 117. oldal