Mire figyelünk az első találkozásnál?
Vajon mi az, amit egy szempillantás alatt, mintegy tudattalanul felmérünk, ha találkozunk egy ismeretlennel? Érdemes-e minden áron jó benyomásra törekednünk?
Amy Caddy, harvardi professzor és munkatársai első benyomással kapcsolatos kutatásainak eredményéről a „Presence” címen kiadott könyvben olvashatunk bővebben.
Amikor először találkozunk valakivel, két szempontból vizsgáljuk a másikat:
Megbízható-e?
Kompetens-e?
Az emberek többsége azt hiszi, hogy a kompetencia, a hozzáértés a döntő faktor, de a kutatások azt bizonyították, hogy a megbízhatóság, a melegszívűség sokkal fontosabb. Cuddy professzor szerint az evolúció során, a túlélés szempontjából alapvető volt a másik ember veszélyességének/megbízhatóságának felbecslése. Lényegesebb volt annak eldöntése, hogy vajon a másik meg fog-e ölni, szemben azzal, hogy például milyen ügyesen tud tüzet rakni.
Ez nem jelenti azt, hogy a kompetencia nem fontos, de csak második szempontként vesszük számításba.
Legszimpatikusabbnak azok az emberek tűnnek, akiket megbízhatónak és ugyanakkor kompetensnek is vélünk.
Vigyázat! A jó benyomásra törekvést nem szabad túlzásba vinni!
Úgy tűnik, első találkozáskor nem célravezető a hozzáértést, kompetenciát előtérbe tolni, fitogtatni, ehelyett inkább barátságosan, nyitottan, bizalomtelien érdemes hozzáállni a másik emberhez. Ha ezek után derül fény a szakértelmünkre, az csak hozzáad személyiségünk megbecsüléséhez. Természetesen ezt az alaptételt módosíthatják olyan speciális szerephelyzetek, amikor kifejezetten a szakértelem miatt kerülünk kapcsolatba valakivel. A vízvezetékszerelőtől nem elsősorban a nyitottságot várjuk el - bár előnyös, ha rendelkezik vele - hanem azt, hogy értsen a munkájához. Egy barátságosan, de rosszul megszerelt vízcsap bosszúságot okoz, s nem növeli a szerelő iránti bizalmunkat.
Ha folyton az zakatol a fejünkben, hogy mások mit gondolnak rólunk, bizonytalanná, görcsössé válhatunk. Fontosabb lesz a megfelelés mások vélt vagy valós elvárásainak, mint a saját érzéseink.
Elveszítjük belső iránytűnket, ami arról tájékoztatna, hogy valójában mit szeretnénk, jó-e nekünk az adott helyzet.
Elkezdjük mások szemével látni és megítélni magunkat, ami mindenképpen rombolja az önértékelésünket, Annyira törekszünk a sikerre, a pozitív visszajelzésekre, hogy még egy apró hibázást is óriási, szégyenteljes bukásnak vélünk. Ez a hozzáállás nem csak negatív énképhez, hanem társas terünk, lehetőségeink beszűküléséhez is vezethet.
Aki túl sokat ad arra, hogy mit gondolnak róla, előbb-utóbb el fogja kerülni az olyan társas helyzeteket, ahol összehasonlíthatják másokkal, így a szorongás miatt kevesebb ismeretségre tesz szert. Ha gondja van, inkább eltitkolja, nehezére esik segítséget kérni, ezért gyengeségei, emberi oldala rejtve marad mások előtt. Zárkózottsága okán kevésbé fogják bizalomra méltónak tartani.
Ahelyett,hogy görcsösen törekednénk jó benyomást kelteni, érdemesebb megtanulni önmagunk elfogadását. Együtt lenni azzal, aki vagyunk. Ez könnyű, amikor épp remekül érezzük magunkat, ám sokkal nehezebb, ha pocsékul vagyunk, ha rossz érzésektől szenvedünk. Ilyenkor arra vágyunk, hogy valaki megvigasztaljon, biztosítson arról, hogy alapvetően jók és szerethetők, értékes emberek vagyunk. Csakhogy ez a vágyunk újraindítja az ördögi kört: újfent a külső megerősítésre támaszkodnánk, ami beindítja a megfelelést a másiknak. Ehelyett legyünk elfogadók, kedvesek, együttérzők önmagunkkal, minél rosszabb érzéseink vannak, annál inkább! Nem önsajnálatról van szó! Inkább egy olyan hozzáállásról, mint ahogyan egy jó anya törődik sérült gyerekével. Keressük meg magunkban azt a belső "helyet", ahol megjelenhet a biztonság, elengedettség érzése. Ebben az állapotban gyógyulnak lelki sebeink, enyhülnek rossz érzéseink. (Erre alkalmas gyakorlatokról itt és itt olvashatnak.)
Hihetünk-e az első benyomásnak?
Bár az első benyomás nagyon erős hatású, mégsem ajánlatos csak erre hagyatkoznunk. Épp a fentebb említett szorongás vagy egyéb okok folytán, lehetnek olyan helyzetek, amikor valaki nem képes kellőképpen vonzó hatást gyakorolni. Nem tudhatjuk, hogy a zárkózottság, az esetleges morcosság vagy szokatlan megnyilvánulás mögött milyen aktuális élethelyzet (fáradtság, betegség, gondok, stb.), vagy előzetes tapasztalatok (társas traumatizáció) állhatnak, ezért mindenképpen tartózkodnunk kell az első benyomás alapján hosszú távra felállított ítéletektől, a másik ember címkézésétől, beskatulyázásától. Adjunk esélyt egymásnak, hogy jobban megismerjük egymást!
Mogyorósy-Révész Zsuzsanna
pszichológus
felhasznált forrás, fotók innen
A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!
kapcsolódó írás:
saját blog: Pszichológus a galériában