2016. júl 18.

Borúra derű – ugye milyen jó egy kis rossz idő nyáron?

írta: Éva28
Borúra derű – ugye milyen jó egy kis rossz idő nyáron?

rain-756647_180.jpg

Miért vágyunk sokszor másra, mint ami van? Miért vagyunk elégedetlenek? Miért nem örülünk a nyári esőnek és hidegnek? Azt mondják, jól élünk. Miért nem érezzük ezt mégsem így? Hogy mi is lesz a blog mai témája? Meteorológia, mindfullness, irodalmi ajánlat, filozófia vagy coaching? All in one!

Éljünk jól!

De jó lenne, ha mindenki megtanulna örülni annak, ami van, meg tudná találni abban az élvezetet, a jót, ami neki jutott! Mert ugye azt látjuk, hogy ebben nagy különbségek vannak köztünk, van aki ezt nagyon tudja, van, aki egyáltalán nem. És tényleg nem azon múlik elsősorban, hogy hova született és mit dobott neki az élet, a sors. Persze vannak sajnos halmozottan hátrányos helyzetek, emberek de ne adjuk fel, mindig tanulhatunk és javíthatunk a saját hozzáállásunkon, életminőségünkön. Csak ne várjunk vele túl soká!!

A nagy filozófius, Schopenhauer, akitől az alábbi könyv sokat idéz, többek között ezt írta:

„…a legtöbben, ha végül visszatekintenek, látják, hogy egész életükön keresztül „ideiglenesen” éltek, s elcsodálkoznak, hogy az, amit rá se nézve, ki sem élvezve elmúlni hagytak, az volt éppen az életük, az volt, aminek a varázsában éltek. És ilyenformán az embernek életútja rendszerint úgy foly le, hogy a remény bolondja, s a halál karjaiban táncol.” – ez  nem valami vidám, de nem kell tőle megrémülni!

Amikor a nyári kánikula után bejön egy esős idő, hűvös lesz, elő kell venni a pulcsit, netán még a kabátot is, az nagy élmény tud lenni, szinte újjászületik tőle az ember. Tudom, aki épp akkor utazik el nyaralni, annak bosszantó is lehet, de ha a szervezetünknek jön egy ekkora felfrissülés, megkönnyebbülés, mint a napokban, akkor jó lenne, ha nem a bosszúságnak engednénk utat, hanem megpróbálnánk kiélvezni a benne rejlő lehetőségeket. Egyébként is, egyszer egy óvónő szájából hallottam a mondatot, hogy „nincs rossz idő, csak alkalmatlan ruházat”. Szóval, érdemes kicsit alkalmazkodni, ha pedig minden kötél szakad, lehet módosítani a programterveken. Vannak persze durva jelenségek, a nagy szupercellák és a jégesők, viharban kidőlő fák, ezek jó figyelmeztetések arra, hogy nem vagyunk mindenhatóak és a természetre jó, ha odafigyelünk.

Nyáron bevackolni egy plédbe és filmet nézni, vagy sétálni az esőben, kimenni az erdőbe (egy jó esőkabátban) sokkal jobb, mint napok óta főni a levünkben és szenvedni a forró éjszakáktól. Az az igazi, ha van ez is és az is a nyárban. Mert az egyik után sokkal jobban tudjuk értékelni a másikat.

Ha jól meggondoljuk, az egész életünk így működik. Hol lenn, hol fenn. De ha nem lenne lenn, nem tudnánk értékelni a fent-et sem, sőt, nem is lenne fent, mert nem lenne mihez képest fentnek lenni.

Jó, ha tudjuk és elfogadjuk, hogy szerencsére nem mindent mi irányítunk, nem gyakorolhatunk kontrollt minden fölött. Viszont jó, ha tudunk alkalmazkodni, elfogadjuk adott esetben, hogy most ez van, ezt most végig kell csinálni, meg kell szenvedni, ezt dobta most nekünk az élet, de nem baj, majdcsak túl leszünk rajta, erőt veszünk magunkon, terveket szövünk, hogy jöjjünk ki a gödörből és ha majd ez sikerül, akkor eltölt az elégedettség, a boldogság, a hála. De legalábbis felfogjuk, hogy túléltük. Nem mindegy, hogy éljük meg a saját történeteinket, mennyit drámázunk és dagonyázunk a bánatban és a kellemetlenségekben, mennyire vagyunk reziliensek, életképesek továbblépni, letenni amit le kell tenni és a jövőre fókuszálni.

Drága lecke

Többször hallottam már olyan történetet és ismerőseim, sőt, közeli családtagjaim között is tanúja voltam olyan esetnek, amikor egy súlyos betegség teljesen átformálta valakinek a működését, a világhoz való hozzáállását. Akkor kezdte el megérteni és értékelni saját magát, az életét.

Erről most nagyon jó megfogalmazást találtam Irvin D. Yalom A Schopenhauer-terápia című könyvében (a szerző pszichoterapeuta, több könyve is megjelent nálunk; érdekes a műfaj, mert egyszerre regény, szakmai tapasztalat-gyűjtemény, eset-leírás, filozófiai elmélkedés).

A sztori lényege: miközben egy csoportterápia közepére csöppenünk bele, a terapeutáról kiderül, súlyos melanómája van és nagyon rövid időszakot jósolnak neki orvosai. Vívódásai közepette elgondolkozik rajta, mi lehet azzal a néhány volt páciensével, akiken nem tudott segíteni. Felkeres egyet közülük és ő is bekerül ebbe a csoportba. Vele együtt bekerül a képbe Schopenhauer filozófiája is, ami egy érdekes mellékszálként még mélyebb megélést, egy másfajta dimenziót visz be a történetbe. Az emberi esendőség, az értelem és az empátia (vagy annak hiánya), az érzelmi intelligencia megjelenése, kavarodása tudatosítja bennünk, milyen bonyolultak is vagyunk, mennyi történet, találkozás, ember és élmény tesz minket azzá, akik vagyunk; mindez rendesen magával ragadja az olvasót, elgondolkoztatja saját életéről is.

Minden fejezet elején egy Schopenhauer idézettel nyit.

Például:

„Az életet kihímzett kelméhez hasonlíthatjuk, amelynek először a színét, azután a fonákját látnók meg: az utóbbi nem olyan szép, de tanulságosabb; mert megmutatja a szálak összefüggését.”

Ezt a fontos részt osztanám meg veletek a fenti gondolatmenet folytatásaként:

„Gondolataiban ekkor felrémlett az a mellrákosokból álló csoport, amellyel hosszú évekkel ezelőtt dolgozott. Milyen sokan számoltak be egy békés, szinte boldog időszakról, miután legyőzték a pánikot, és elfogadták, hogy tényleg meg fognak halni. Egyesek azt mondták, hogy a rákkal való együttélés bölcsebbé tette őket, célratörőbben tudták megvalósítani önmagukat, mások prioritásaik átrendeződését élték meg, és sokkal magabiztosabban voltak képesek nemet mondani azokra a tevékenységekre, amelyeket nem szerettek, és igent azokra, amelyek örömmel töltötték el őket: együtt lenni a szeretteikkel és a barátaikkal, megfigyelni a természet szépségeit, gyönyörködni az évszakok váltakozásában. De hányan panaszkodtak, hogy csak azután tanultak meg jól élni, hogy testüket legyőzte a halálos kór.

A változások annyira drámaiak voltak – az egyik páciens azt állította, hogy a rák meggyógyítja a pszichoneurózist -, hogy Julius néha felsorolta az észlelt pszichológiai változásokat egyetemi diákjainak, és megkérdezte tőlük, szerintük melyik terápia idézhette elő őket. A diákokat persze sokkolta a hír, hogy nem egy terápiafajta, nem is valami különleges gyógyszer, hanem a halállal való elkerülhetetlen szembenézés idézte elő a gyökeres változást a betegeknél. Nagyon sokkal tartozott azoknak a mellrákos pácienseknek. Micsoda fantasztikus példát állítottak elé! És milyen kár, hogy ezt már nem mondhatja el nekik. Élj jól – emlékeztette magát Julius - , és bízz benne, hogy jó dolgok áramlanak keresztül rajtad, még akkor is, ha soha nem tanultad őket.”

Magunkba nézés

Még fiatal korunkban túráztunk egyszer a Dolomitokban, sátoroztunk. Szinte minden éjjel nagy zivatarok, viharok jöttek. Annyit még elmondanék, hogy gyerekkoromban nagyon féltem a villámlástól, a vihartól, a jégesőtől. Na persze ezt kódolták belém. Volt, hogy kinn ért mindet a vihar valahol a szőlőben és a nagy villámok ijesztőek voltak, nem mindig volt hova menekülni. A jég különösen veszélyes dolog volt, hiszen ha elverte a szőlőt, oda lett a termés és kárba veszett a sok munka. Szóval, ezt úgy jó mélyen belém égette a mádi gyerekkor (és az egy-szem gyerekként különösen rám nehezedő anyai féltés). Aztán, ahogy ott feküdtem benn a sátorban, szinte reszketve a félelemtől, a dörgéseket felerősítették az óriási hegyek, átfutott rajtam, mi a fenének kell nekem ilyen helyekre jönni, sátorozni, csak éljük meg a reggelt, holnap megmondom, több ilyen éjjelt én nem vállalok be, stb.

Aztán reggel kristálytiszta égbolt, napsütés, olyan látvány, ami mindenért kárpótol minden normális embert. De én még nem voltam meggyőzve. És akkor kibújt a másik sátorból Krisztina barátnőm, aki kiskorától Svájcban él. Nyújtózott egy nagyot és ezt mondta: "Hallottátok az éjjel ezt vihart? Fantasztikus volt! Mint egy giga hangverseny, egy szimfónia! Régen élveztem így valamit, mint ezt az éjjeli vihart!" - én csak néztem, mint a moziban. Ez az élmény akkor felnyitotta a szememet. Rájöttem, vannak olyanok, akikbe nem programoztak be annyi szorongást, félelmet, nem a veszélyt látják mindenben, hanem a csodát, a különlegességet. És rájöttem, ezért érzem én azt mindig Kriszta barátnőmről, hogy ő nekem valahogy a szabadság maga.  Persze ő már fiatalon beutazta világot, amikor nekünk még a Balaton volt a csúcs... Sokat tanultam abból az élményből és persze sokat tanultam azóta magamról. 

mountain-103493_960_720.jpg

Persze az is igaz, hogy minél többet tanulok, annál több kérdés merül fel bennem... bizonyos értelemben.

Bocsánat a fenti borús gondolatokért, de tudjátok, borúra jön a derű!!

Kisüt a nap, jön megint a felmelegedés és tán még kánikula is. Jó lesz, élvezzétek!

 

Koskovics Éva

coach

Szólj hozzá

önismeret gyerekkor coaching coach co