Könnyen ellenőrizhető a dolog, sokszor nem kell hozzá más, csak egy kis komfort zónából való kimozdulás. Mi stresszel? A munkád? Akkor miért van az, hogy nem bírsz ki két napot sem munka nélkül? Vagy ha pihenésre vágysz, miért nem punnyadsz egy jót a szabadságod alatt? Miért nem elégszel meg a klasszikus pihenési módokkal, hanem inkább újabb izgalmakat keresel magadnak?

A családod? Nem lehet, hogy ez elsősorban rajtad múlik? Hogy ők lennének a legboldogabbak, ha kicsit szabadabbra engednéd, netán békén hagynád őket? Viszont lehet, hogy ezzel te magad úgy éreznéd, csökken a hatásod felettük, nem te irányítod a dolgokat. Akkor kiről is szól ez valójában?

A főnököd? Próbáld meg őt is megérteni. Tudod, most van túl egy nehéz váláson, múlt hónapban is fel kellett mondania több embernek, neki sem egyszerű az élet. Jó, tudom, ő sincs mindig tekintettel rátok, de mi lenne, ha megpróbálnál beszélni vele őszintén?

Persze, ha ez a stressz már szinte elviselhetetlen, akkor nem biztos, hogy ilyen kis praktikákkal, jó tanácsokkal tudunk rajta segíteni. De egy kis elméleti kitekintés, a folyamatok megértése soha nem lehet fölösleges.

Mind a tanulásban, mind a munkában akkor tudunk jól teljesíteni, ha kellő inspirációt érzünk, szívesen csináljuk, érdekel az, amit csinálunk, valahogy az egészet olyan pozitívnak éljük meg. Mielőtt bárki fanyalogna ezen, azért ne ítélkezzen korán, biztos volt neki is olyan emléke, amikor megélte ezt, megtapasztalta. Sőt, remélhetőleg sokan vagyunk vele úgy, hogy munkánk során nap-mint-nap valami hasonlót élünk meg. Elkap a hév egy érdekes feladatot kapva, alig várjuk, elkezdhessük csinálni, vagy nem tudjuk letenni a kezünkből az adott könyvet, netán szakirodalmat.

Így is fogalmazhatnánk: hogyan is várhatjuk el valakitől, hogy jól teljesítsen, amikor egy merő stressz az élete? Miért csodáljuk, ha a gyerekek elalszanak az órán, ha a tanár maga is bealszik a saját magyarázatába és lerí róla a kedvetlenség, az unalom?

Sokszor bebizonyították már különböző mérésekkel, hogy amikor a diákok figyelmetlenek, rosszkedvűek az iskolában, akkor a hallott információknak csak nagyon kis hányadát tudják megjegyezni, megérteni. Természetesen ez a jelenség érvényesül a munkahelyeken is: a kellemetlen közérzet, a rossz hangulat nincs jó hatással a munkahelyi teljesítményre sem, de gyengíti az empátiát, az együttműködési készséget, az elfogadást, az egymásra figyelést is. A rosszkedvű vezetők pedig hajlamosabbak a rosszat venni észre, a hibákra sokkal élesebben reagálni, míg a jó teljesítményre nem reagálnak.

Tudjuk, hogy a stresszre szükségünk van, teljesítményünkre jótékonyan hat egy bizonyos fokú (egyénileg is eltérő mértékű) stressz szint. Ha nincs stressz, nincs semmi motiváció, nyomás, akkor alacsony a teljesítményünk is, magyarán, dög unalom az élet. Ahogy nő a stressz szintünk, valami izgalmas dolog felkelti az érdeklődésünket, kapunk egy jó feladatot, meg akarunk valamit csinálni, keressük valamire a megoldást, ki akarunk rukkolni egy extra vacsorával, úgy kezdjük el érezni, hogy valahogy nő az energiaszintünk. Ilyenkor belevetjük magunkat a dologba, száll az idő, mint kés a vajban, haladunk abban, amibe belevágtunk. Hatékonyságunk mindaddig töretlen és magas, ameddig nem kezdjük el azt érezni, mégsem boldogulunk a feladattal, nagyobbak az elvárások, mint amit teljesíteni tudunk. Ilyenkor jön a szorongás, sőt, a rossz érzésekkel fokozódik, egyre kevésbé tudunk a feladatra koncentrálni, még azt is elrontjuk, amit máskor simán megcsinálunk, a végén teljes a csőd.

És hogy ezzel mit is szeretnék mondani? Azt, hogy figyelnünk kell magunkra, mennyire befolyásolják az érzelmeink, a hangulatunk a működésünket. Ha padlón vagyunk, előbb próbáljunk meg onnan felkelni, mert ha ebben az állapotban kezdünk bele valami feladatba, nehéz lesz jól teljesíteni. Ha pedig vezetők, tanárok, szülők vagyunk, fokozott a felelősségünk! Legyünk azzal is tisztában, hogy a rossz hangulat, a stressz, a harag mind ragadós, különösképpen, ha az valamilyen alárendelt kapcsolatformában nyilvánul meg.

Biztos sokan ismerik azt a példát, amikor felteszik a kérdést: Képzeld el, ülsz egy repülőn, ami elkezd zuhanni. Te ott ülsz kétségbeesve, melletted a gyereked. Kire adod rá előbb az oxigén maszkot? A gyerekedre! Nem, nem jó válasz! Magadra kell előbb feltenni, hogy utána tudj rajta is segíteni!

Ha valakit jobban, behatóbban érdekel a stressz mint téma, sok jó szakirodalom található, én most utoljára Daniel Goleman: Társas intelligencia, az emberi kapcsolatok új tudománya című könyvéből inspirálódtam.

Koskovics Éva

coach