• Mi a helyzet veled?
• Semmi különös.

Ez jó, gyors, fájdalommentes és kellően felületes válasz. Csak ennyit kell szépen kipréselni a számon, ügyesen felrakni a korán reggel szokásosan fényesre glancolt szociális mosolyt. Nem hagyni kétséget a felől, hogy bizony futni kell a sürgetős dolgaim után. A személyes találkozások úgyis egyre ritkábbak, így aztán legtöbbször nem is kell túl sokat erőlködni a felszín, a látszat csinosításán, egyben tartásán. A napi rohanásban magukba temetkezve körülöttünk zsongó tömegben alig is érdekel bárkit a másik egyéni sorsa, pláne az egyéni nyavalyája, kínja, boldogtalansága. Szeretnél boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus, teljes életet? Húzz egy sorszámot, hiszen mi mind erre vágyunk, és állj be a sorba! Már mehetek is tovább, ha tudok továbbmenni. Ha nem botlik meg a lábam a folyamatosan szőnyeg alá söpört dolgokból összeállt hegyben. Csak nem szabad időt hagyni, hogy a másik szeme láttára kezdjen el az arcomról lerepedezni a túl sok használatban elvékonyodott szociális mosolyom, mert akkor biztosan kikandikál alóla az évek óta ott növekvő elkeseredés, a kilátástalan csatározásban felduzzadt harag és a tehetetlen kétségbeesés. Csak nem szabad megállni, sem elgondolkodni és főleg nem kiadni magamból valakinek, akire nem is tartozik, hogy már megint megtörtént. Fényes nappal, nyílt színen, egy üzletház közepén, mások füle hallatára. 

Nem mintha valóban számítana, hogy helyileg hol történik.

A nyílt verbális agresszió akkor is lehet éppen olyan meglepő, váratlan és ijesztő, ha zárt ajtók mögött, az otthonunk falai között zajlik.

Akkor is lehet ugyanolyan bántó, fájóan igazságtalan, sértő, elevenbe maró, földbe döngölő. 

Mégis, ha csak mi magunk vagyunk, talán jobban éreztethetjük a ránk támadóval, hogy ez most fájt.

Persze az is előfordulhat, hogy két üvöltés között egyszer csak kilát a fejéből és valahonnan felrémlik neki, felfogja, hogy az arckifejezést, amit most lát ismeri: ez a fájdalom.

Esetleg otthon jobban van arra remény, hogy a verbális támadást megállíthatjuk, leállíthatjuk, vagy visszavághatunk.

És kiabált és kiabáltam,

és zörgött kint végig az utcán

a villamos, már nem is tudnám

hogyan is volt azután.[i]

Persze csak akkor, ha a mi házi agresszorunk még nem kapott vérszemet.

Ha még őrzi a realitásérzékének a maradékát.

Ha az idő nagyobb részében még tudja, hogy a kölcsönös kapcsolatunknak a felnőtt, egyensúlyos, egyenjogú, egyenértékű jellemzők mentén kellene kibontakoznia.

Ha nem a kínzásunkban és a vergődésünkben leli örömét, nem a gyötrődésben akar gyönyörködni.

Ha még nem győzte meg önmagát végérvényesen arról, hogy mi nem is érdemlünk mást, csak becsmérlést, ócsárolást, szidást, ledorongolást.

Ha nem szilárdult meg az a kényszerképzete, hogy ez a megleckéztetés direkt a javunkra válik.

Ha ő általában „csak” lelki fenyítést alkalmaz.

Ha az eddigi tapasztalataink szerint, nem szokta átlépni az utolsó küszöböt. Dühöngésével ugyan félelmet kelt bennünk, de nem megy tovább a testi erővel való visszaélés, a fizikai támadás, a verés, a bántalmazás, a gyilkos indulatainak tettleg kivitelezése felé.

Ha ő innen tovább lépett, akkor viszont nagyon ébernek kell lenni!  Fogytán van az idő és segítségre van szükség, méghozzá minél hamarabb.

Elsőre legtöbbször nem is értjük, honnan, hogyan csaphatott le ránk (ismét) ez a vihar, hiszen az előző pillanatban rendszerint még nem is látjuk azt a felhőt, ami aztán egészen sötétbe vonja a kapcsolatunk egét. 

Én lennék a hibás ebben is? Ott voltak valahol a jelek, abban a nagy csendben? Az nem elégedett, hanem vihar előtti csend volt? Az én hibám, hogy nem vettem észre, hogy mekkora a feszültség köztünk? Csak én nem hallottam meg a szavak nélküli vádakat? Nem is emlékszem, pedig ő már mondta korábban? Tényleg nem vagyok jó semmire? Senkinek nem kellenék, ha ő elhagyna? Semmit sem érek, ezért ezt érdemlem? Teljesen összezavarodtam. Igaz lehet, amit állít, hogy csak én reagálom túl? Én értelmezem félre? Ő voltaképpen nem is bánt, csak én vagyok túl érzékeny?

Legtöbbször derült égből villámcsapásként ér bennünket, hogy a másik (ismét) elvesztette az indulatai feletti kontrollt. Pár perce még egykedvű képpel tette a dolgát, nyugodtnak látszva intézkedett, most meg már kiabál, vadul gesztikulál, üvölt, hadonászik. Ráadásul, mintha ez nem volna elég baj, még csak ezután jön a fekete leves. Látva fegyelmezettségünket, higgadtságunkat, kívülállásunkat, esetleg értetlen pillantásainkat gyengén fordítva, már jön is a csattanó vég az ostorcsapáshoz: szerinte ez az egész, a jelenet, az önfegyelmének hegycsuszamlás szerűen látványos összeomlása, a három éveseket lazán kenterbe verő nyilvános hisztije, természetesen az én hibám. Miért? A lényeghez legjobban közelítő válasz a csak.

Egyébként olyan mindegy. Mintha az ő mentsége lehetne, hogy mi valamit úgy vagy nem úgy gondoltunk, úgy vagy nem úgy figyeltünk, úgy vagy nem úgy mondtunk, úgy vagy nem úgy tettünk. Mintha az ő viselkedését menteni lehetne azzal, hogy szerinte mi bármiben hibáztunk és ezért meg van győződve arról, hogy büntetést érdemlünk.

Nagy kár volna, akár csak egy lépéssel is beljebb mennünk ennél az ő dühének és gyűlölségeinek mocsarába. Főleg, hogy ott sincs rá jobb válasz, mint hogy azért, mert csak. Teljesen mindegy, hogy mit mond, miért is volt jogos a dühe (amit az imént ránk fröcskölt, a nyakunkba zúdított és szétkent az arcunkon). Édes mindegy, hogy mivel mentené ki magát, ha lenne benne annyi tisztesség, hogy a felnőttől teljességgel elfogadhatatlan viselkedéséért mentegetőzzön, de persze nem fog. Hiszen, ahhoz, hogy ezt megtegye, előbb azt is el kellene ismernie, hogy amit tett, nem volt sem helyes, sem méltányolható viselkedés, sem itt velünk szemben, sem bárhol máshol. Nyugodtan gondoljuk végig, ő eltűrte volna ezt a saját viselkedését ott a mi helyünkben?

Pár egyszerű kérdéssel ő maga is eljuthatna a problémák gyökeréig, ha ezt akarná és a megoldás tényleg érdekelné: Ki irányíthatja az ő gondolatait? Van-e lehetősége bárkinek belebabrálni az ő belső, érzelmi kapcsolótáblájába? Nincs? Kinek is kellene helyette önfegyelmet gyakorolni?

Van-e, volt-e olyan agysérülése, ami tényleg megakadályozhatja őt az agresszív impulzusainak gátlásában, vagy olyan betegsége, ami az agyi irányítás szintjén megakadályozhatja az indulatainak fékezését? Nincs?

Tehát ő jó megközelítésben képes az önfegyelemre? Mostanában is sikerült neki? Van ebben gyakorlata? Amikor a számára fontos (tekintély vagy referencia) személyek jelenlétében volt, nem vesztette el soha az önuralmát?

Akkor sajna meg kell, hogy állapítsuk: gyaníthatóan van neki önuralma, csak éppen nem használja. Kíméli, mint a régiek az ünneplő ruhát. Milyen kár, hogy az önuralom csak gyakorlással combosodik.

Innentől viszont kizárásos alapon csak az a magyarázatunk maradt, hogy bár képes volna visszafogni magát, a mi jelenlétünkben ezt valamilyen okból mégsem teszi. Talán azért, mert úgy érzi, ezt velünk szemben megengedheti magának, mert itt ezt megúszhatja, mert elnézzük neki, mert ő az erősebb és sakkban tarthat, mert leverheti rajtunk az uralma elleni lázadást, az ellenszegülést. Ugyan mit kezdhetünk mi magunk ezzel a hírrel? 

Már megint jönnek azok a milliószor idézett szavak, hogy a szeretet az hosszan tűrő.[ii]

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.”(Bibliai idézet Pál 1. Levele a Korintusiakhoz 13, 4-8.)

Meg tudná mondani valaki, hogy ez miért mindig csak az én oldalamnál jut eszébe a világnak? Az ő részéről nem kell ugyanaz a türelem? Miért ? Ja, hogy a jól ismert kettős mérce?

Korábban (évekkel ezelőtt) már próbáltam másnak beszélni Róla. Csakhogy nem ment. Megakadályozott, gúzsba kötött a szégyen, hogy ha elmondanám, mások is megtudnák, hogyan bánik velem, az fájdalmasan megalázó kitárulkozás lenne. A fene se érti, miért én szégyellem magam attól, hogy ő újra és újra megaláz mások előtt. Én nem akarom látni az emberek tekintetében a szánalmat, a sajnálatot! Egyáltalán nem akarom azt érezni, hogy én szegény! 

Sokszor szeretnék visszavágni, úgy odaütni, hogy a változatosság kedvéért neki is fájjon, és ettől a belsőmből előbukkanó pőre rosszindulattól, ártó szándéktól végképp elszégyellem magam. Nem méltó hozzám ez a gondolat, és nem méltó hozzám az ilyen viselkedés.

Fegyelmezett józanságom viszont börtönőrként csukja rám ezt a helyzetet, mint egy cellaajtót. Úgy érzem, nem bírom tovább visszafojtani, dörömbölni kezdek. Kérem, segítsen valaki! Engedjenek ki! 

Neki nem áll szándékában emberi jogaimat figyelembe venni és nem képes a nyilvánosság előtt sem ennek megfelelően viselkedni velem.

Ő nagyon elfoglalt, így persze nem áll le gondolkodni és tényeket figyelembe venni.

Nem érdeklik az érvek, mert mérges, mert akármit is gondolt, vágyott, akart, az momentán nem úgy alakult, holott neki az a meggyőződése, hogy úgy kellett volna alakulnia, ahogy azt ő elképzelte. Most aztán bűnbakot keres, sebesen hibáztatnia kell valakit, hogy kiadhassa mérgét, mint a puffogó vipera.[iii]

Elnézést! Most gyorsan bocsánatot kérek a puffogó viperától a rá nézve hátrányos összehasonlítás miatt! A vipera természetesen, csak akkor támad és puffog, amikor ellenség közelíti meg a territóriumát, a fészkét, a kicsinyét. Elvileg, mi is azt tanultuk, hogy fizikai támadás esetén teljesen jogos reakció a düh.

Ha ő ugyanezzel a lendülettel idegeneknek esett volna neki, talán tőlük nyíltan megkaphatta volna azt a reakciót, azt az egyre késő visszajelzést, ami esetleg még helyrerázhatná az érzékelését (és a fejében a meszet), de ő sajnos nem érzékeli megfelelően azt, hogy ellenséges. Nem veszi észre, hogy azonnal, józan ésszel megindokolhatatlanul támad.

Még mindig nem fordította le magának, hogy mit jelent, ha ezen az autópályán mindenki szembe jön vele.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Cseh Tamás – Levél a nővéremnek 1977, Nincsen más - https://www.youtube.com/watch?v=xl3h_6C8eZE

Nincsen más ebben a dalban
Nincsen más, csak egy utca.
Ahol valaha laktam,
és még egy délelőtt.

A délelőtt, mikor gondoltam 
az ablakon kihajítom 
Évát, aki a hallban 
csomagolt piszkos ruhát. 

És kiabált és kiabáltam, 
és zörgött kint végig az utcán 
a villamos, már nem is tudnám 
hogyan is volt azután. 

Az ablakon, csak ennyi biztos, 
az ablakon kikönyököltem, 
és magamban így könyörögtem. 
Adj uram másik lakást. 

Hát nincsen más ebben a dalban, 
csak egy hőhullám harmadik napja, 
és Éva és még egy utca, 
és egy délelőtt... 

Hát nincsen más ebben a dalban, 
nincsen más, csak egy utca. 
Ahol valaha laktam, 
és még egy délelőtt...

[ii]http://mek.oszk.hu/00100/00161/html/uj/1-kor/chap013.html

http://szittyazoli.blog.hu/2011/04/06/a_szeretet_himnusza_1_kor_13_1_14_1

[iii]http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/1848.html

Puffogó vipera – Bitis Gray - „Nevét élénk sziszegéséről kapta, amelyet mindig hallat, valahányszor nyugtalanítják, vagy ami ezzel egyet jelent, felmérgesítik. Ily alkalmakkor testét kétszeresére fújja föl, fejét 30 cm-re emeli föl a föld fölé, ellenfelének minden mozdulatát izzó szemekkel követi s lesi az alkalmas pillanatot a támadásra.”