Úgyis menni fog a gyerek nyári táborba, ha az örökbefogadás engedélyezését követően megérkeznek vele külföldre, majd ott megtanulja a nyelvet?

Kifejezetten meglepő és érdekes gondolat, sajátos megközelítés, igen szokatlan egyéni vélemény.

Tartok tőle, hogy gyermekvédelmi szakemberként, de félő, hogy egyszerű magánemberként sem tudnék jól azonosulni ezzel a szemlélettel.

„A vélemény valójában az emberi tudás legalacsonyabb formája. Nem igényel elszámoltathatóságot és nincs benne megértés. A tudás legmagasabb formája empátia, mert megköveteli, hogy felfüggesszük az egóinkat és a másik világában éljünk…”[i]

Próbálgatom én, de cseppet sem illenek rám ezek a gondolatok:

Adott egy külföldi kisgyermek, akit szeretnénk teljesen a magunkénak tudni.

Kifejezetten sokrétű és nagy erőfeszítéseket vállalunk érte, végigmegyünk egy sor fárasztó, hosszú, kínos procedúrán, ami jóval korábban kezdődik, mint ahogy elindulunk érte külföldre, hogy örökbe fogadjuk. Aztán pedig valójában nem is számítana nekünk az, hogy a mi anyanyelvünket hogyan, kitől és mikor sajátítja majd el a most már hivatalosan elismerten saját gyermekünk?

Ráadásul ez a gyermek már nem is kicsi.

Valahogy azt hiszem, jobban megérteném, ha egy bölcsődés gyermekről, vagy egy kiscsoportosról gondolkodnánk így (talán mert ő még magyarul sem tud igazán beszélni, ezért nem hiszem, hogy olyan nagy gond, ha a nyelvtanulásán nincs akkora hangsúly).  Ez a leányka viszont már nálunk is éppen iskolás volt, és ott is az lesz.

Nem lehetne mégis úgy közeledni felé, hogy maga kezdje kívánni az idegen nyelv megértését,  akárhogyan?

Rendben, azt elhiszem, hogy a lány dacos szembeszegülései (amik korábban, már a nevelőszülőnél zajló barátkozás során is megmutatkoztak, de később az eseményeket már csak távolabbról követő szakemberek, az ő viselkedését és szeszélyeit kissé visszafogó jelenléte nélkül tényleg) elég félelmetesek és durvák voltak, ezért onnantól, hogy korlátoztuk az akaratát, szembekerültünk az aktuálisan őrületesen fontosnak gondolt vágyával, és akadályoztuk valamiben, a pillanatnyi következmények ránk nézve lehetnek elrettentőek.

Ezért tehát kifejezetten rövidlátó megoldásként most kerülni szeretnénk a konfrontációt és inkább nem akarjuk semmire rászorítani?

Mert majd magától is rájön, hogy neki kell megtanulnia a mi nyelvünket?

Itt a saját anyanyelvi környezetében nem is érzi valódi szükségét a nyelvünk megismerésének? Komolyan?

Pláne nem kell neki szerintünk fárasztó betűalakok, számok másolásával, vagy ki tudja milyen unalmas, iskolás jellegű feladatokkal gyötrődve, a munkafüzetek segítségével minden nap két órában gyakorolni.

Tényleg azt hisszük, hogy ettől majd megszűnik az ütközési felület?

Hogyan fogjuk őt irányítani, ha semmit sem merünk tőle kérni, ami neki nem tetszene?Nem akarunk egy darab külön elvárást sem támasztani vele szemben, örülünk, hogy a napirend rutinjának az úgy ahogy leküzdését át tudjuk erőltetni a szűrőjén?

Azt mondjuk, hogy most nem is számít az, ha jól látszik, hogy baj van az írásmozgásával, hiszen azt azért nem tudjuk nem észrevenni (főleg ha a figyelmünket direkt felhívják rá) ahogy a ceruzát alul megmarkolva, kitekeredetten, görcsösen színez, és sajnos a kevésbé aprólékos mozgások koordinációja sem az igazi.

Együtt, egymás mellett vagyunk, ha úgy tetszik összezárva, hetek óta, a nap 24 órájában.

Mégis megelégszünk a telefonos applikáción a google fordító pár szavas, néha a nyelvi szépségekkel, az igényességgel, a szabatos megfogalmazásokkal cseppet sem törődőknek is jól hallhatóan rettentően idétlen, nyakatekert és idegenszerű, bár rögvest kihangosítható fordításával?

Miközben együtt sütünk, főzünk, pakolunk, vásárolunk, jövünk, megyünk, kelünk, fekszünk, kirándulunk, közös élményeket gyűjtünk, és őszintén szeretnénk megalapozni a jelenben egy vele megosztott, reményteljesebb jövőt.

Komolyan sose jut eszünkbe rámutatni valamire és kimondani a tárgy nevét a saját anyanyelvünkön? Aztán pedig csendben megvárni, nézni, amíg a kicsi rendszerén átmegy, hogy mit is szeretnénk. Kivárni, amíg a megértés fénye felcsillan a szemében, lesni a jeleket, de csak azért sem tágítani…Nem szoktunk csak úgy magunknak, valahonnan az emlékezetünk mélyéről előugrott verssorokat mormolni? Otthon sem soha énekelgetni?

„Dal vagy,
rég vágyott dalom.

Fülemen átáradva
juss el a középig,
ahol az ég lakik,
a szél s a csendes tudás.

Ültess magokat,
s takard be őket jól!
Hajtások bújnak majd elő,
amerre csak jársz.”[ii]

Sosem jut eszünkbe régi ringatók, gyermekdalok valahonnan megint ránk találó soraival szórakoztatni magunkat?

Hébe-hóba fejtörőket, nyelvkínzó kifejezéseket gyakorolgatni?

Felrémlő lovagoltatós, játékos mondókákat, kisgyermekként rongyosra citált kiszámolókat felemlegetni?

Egyáltalán nem, tényleg soha?

Nem kóstolgatunk a saját örömünkre sohasem érdekes, vicces, csalafintán megfordítható szó összetételeket?
Nem nevettük magunkat még soha könnyesre azon, ahogy az utánzásra mindig kész kisgyerek első önálló mondatalkotásaival óhatatlanul kerékbe töri tanulás közben a nyelvet és a nyelvtant?

És nem akarnánk, tényleg egyáltalán nem, hogy az a gyermek, akit a szívünkre ölelünk, élvezze az anyanyelvünk dallamát? Hogy este ezzel (a még nem értett, de már egyre ismerősebben csengő emlékkel) merüljön álomba?

Nem mutogatunk, nem lapozgatunk együtt meséskönyveket, direkt nem is akartunk kétnyelvű mesét választani?

Nem tennénk nevetségessé magunkat azzal, hogy az ő nyelvén olvassunk neki mesét?

Ő viszont legyen sokkal bátrabb nálunk és szorongások, kétségek nélkül szólaljon már meg a mi anyanyelvünkön, hiszen neki biztos könnyebben megy a nyelvtanulás, mint nekünk. Tényleg?Nem lenne csodás érzés megajándékozni valakit egy nyelvvel?

„Amikor a szavaid igazak és kedvesek is egyszerre, világokat tudsz megváltoztatni.”[iii]

Csak a törekvő, versengő, akasztani való maximalista beszélhetett belőlem, mert én képes volnék elvárni, hogy a külföldi család által befogadott gyermek már az örökbefogadás előtti kötelező gondozásba kihelyezés idején megtanuljon néhány alapvető kifejezést, egy számára addig teljesen idegen nyelven? Ráadásul még a szegény kérelmező külföldi szülőjelölteket is efelé nyomnám, taszigálnám, hogy már a beutazástól tudjanak néhány alapvető kifejezést az örökbe fogadni kívánt gyermek anyanyelvén, és azt a mini szókincset bővítsék, alkalmazzák a vele való érintkezésben? Micsoda orcátlan elrugaszkodottság!

Valóban nagyon nehezen értem meg, amikor azt hallom, hogy már alig várja a család, legyen végre nagyobb a megértés közöttük, (néha persze csak azt értve ez alatt, hogy)  a gyerek értse már meg, amit mondanak neki, főleg ha eközben azt látom, hogy az egyik kínálkozó lehetőséget a másik után szalasztják el arra, hogy valóban két oldalról indulva egymás felé, közelebb kerüljenek ehhez, az általuk annyira kívánt állapothoz.

„A rossz hír az, hogy az idő repül..

A jó hír az, hogy te vagy a pilóta!”[iv]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] „Opinion is really the lowest form of human knowledge. It requires no accountability, no understanding. The highest form of knowledge is empathy, for it requires us to suspend our egos and live in another’s world…” Bill Bullard

[ii] Rúmi vers a Cseppek a borból kötetből

[iii] "When your words are true and kind, you can change worlds." Buddha

[iv] "The bad news is that time is flying.

The good news is that you're the pilot! ”Michael Altshuler