Pár perce még forgószélként söpört végig a szobán, időről időre magával rántva a látszólagos jól viselkedéshez kitartóan ragaszkodó, két évvel idősebb bátyját. Most a kanapé sarkán ül, fejét lehorgasztva, mintha a világ összes bánata egyszerre rászakadt volna, magába roskadt. Tudom, hogy ez az érzés sem tart majd túl sokáig („gyermekkönny hamar felszárad”), de azért valljuk be, hogy az öt éveseknél nem igazán gyakori ez a látványos összezuhanás.
Nem sír. A mieink nem nagyon szoktak. Az történt, hogy megint megmondták neki, bele az arcába, hogy a nevelőszülője nem fogja őt örökbe fogadni. Nem először mondják már meg neki, de nincs az, az észérv, amivel az állítás igazságáról őt meg tudtuk volna győzni. A ...