„Játszom. Színes papírdarabokból készítek egy képet, a mintát megrajzoltam, a darabokat kivágtam, már csak rá kell ragasztani a kartonra. Büszke vagyok magamra, tetszik a művem…Az ajtóban megjelenik anyám, s mint egy fúria rám rivall, hogy micsoda haszontalanságokra pazarlom az időmet…Az arca eltorzult a dühtől, a szemei szikrát szórnak, s én nem értem, mit követtem el. Szégyellem magam, félek, legszívesebben a föld alá süllyednék. Fáj. Egyedül vagyok…”

„Beszélgetünk. Anya és én, kettesben. Olyan jó beszélgetni vele, okos, megértő, figyel rám. Megdicséri a rajzomat.” (részletek egy pszichológiai tanácsadás szövegéből, középkorú nő emlékei a gyerekkoráról)

„Amikor még gyermek volt a gyermek…"

Az ambivalens kötődésben élő, vagy inkább függő gyermek sosem tudhatja, hogy az anyjával való következő érintkezéskor mi vár rá: elfogadás vagy elutasítás. S mindennek az okát sem érti, hisz valójában nincs, vagy minimális az összefüggés saját viselkedése, s az anya erre adott reakciója között, mert ez sokkal inkább függ a az anya aktuális érzelmi állapotától, semmint a gyerek cselekedeteitől. De hogy „túléljen”, azaz a kapcsolatban maradhasson, magára vonatkoztatja az okot, hisz ez az egyetlen esély, - valójában az esély illúziója - hogy befolyása legyen a kimenetelre. „Nem vagyok elég jó, hibáztam” – gondolja, s el is hiszi, amikor az anyja rideg, elutasító, bántó vele. Megtanulja, hogy ne a saját késztetéseire, érzéseire figyeljen, hanem az anyja (s később az aktuális partner) hangulatára, elvárásaira. Nagyon igyekszik megfelelni. Pillanatok alatt képes felmérni, hogy épp milyen állapotban van a másik, mit kell tennie, hogy a kedvébe járjon, s hogyan kerülhető el vele a konfliktus.

Az ilyen gyerekek (s később felnőttek) képesek egy domináns másikhoz látszólag könnyen alkalmazkodni, szolgálatkészek, alárendelődők. Jó intellektus mellett remek percepciós készségekre, intuícióra és memóriára tehetnek szert. Mindezeknek azonban óriási ára van: instabil énkép, önbizalomhiány, a saját érzelmekkel és késztetésekkel való kapcsolat elvesztése, a negatív érzelmek – különösen a harag – megélésének, kifejezésének elvesztése. Mivel „biztonságuk” feltétele az állandó helyzetfelmérés és értékelés, szorongással tölti el őket, ha az anya nincs szem előtt, ha nem követhetők a hangulatában bekövetkező változások. S szorong azért is, mert nincs esélye megtanulni az önindította, autonóm cselekvést, hisz saját motivációs bázisa, emóciói „zárolva” vannak. Egyedül önállótlan, bizonytalan, félénk. Félember.

Felnőttként - kapcsolatfüggésben 

Nem csoda, ha ilyen előzmények után az ambivalens kötődésben felnövő gyermek hajlamos később anyjához hasonló, „kiegészítő” partnert találni, aki mellett az érzelmi biztonság nem tapasztalható meg. Akivel vannak nagyszerű, s borzalmas pillanatok. Aki mellett egy idő után áldozatnak érezheti magát, s mégsem képes kilépni a kapcsolatból.

S valóban áldozat az ilyen ember? Bizonyos szempontból igen, hisz nem tud kiállni magáért, nem képes meghatározni a saját céljait, mert „önmaga”, az autonóm szelf-érzés nem tudott kialakulni, megszilárdulni benne. Hányódik, mint viharos tengeren a kapitányát vesztett hajó. Átmenetileg nagy könnyebbség és öröm, ha talál egy „kapitányt”, valakit, aki elkormányozza az életét. De épp ez lesz az ilyen függő-típusú kapcsolat veszte: ami jó volt az elején, terhessé, sőt bántóvá válik, egyre inkább érzi a vezetettség, a kiszolgáltatottság hátrányait, fájdalmát. Egy függőségre épülő párkapcsolatban nem lehet éretté válni, nem lehet felnőni. Legkésőbb a negyvenes életévekre a folyamatos, kényszerű alkalmazkodás kimeríti a szervezetet, pszichés vagy testi tüneteket okozva. Gyakori, hogy ilyenkor depresszív állapotok, kiégés, krónikus megbetegedések jelentkeznek.

Mit lehet tenni?

Egyszerű azt mondani, hogy „fel kell nőni”, de ezen az úton nem könnyű végigmenni. Már csak azért sem, mert az ambivalens kötődésű emberben valahol, legbelül él a remény, hogy egyszer csak megváltozik a másik, egyszer csak eljön az az állapot, amikor minden baj megszűnik, a másik (anya, partner) belátja, hogy én milyen jó és értékes vagyok, s innentől minden úgy lesz, mint a mesében. Ezt igazolják számára a ritka jó pillanatok, nagy kibékülések. Ez a folyamatos frusztrált reménykedés azonban akadálya a továbblépésnek. Nem várhatunk arra, hogy a külvilág (anya, partner) bizonyítsa nekünk, hogy valóban jók vagyunk, méltók a szeretetre. Ez zsákutca. Helyette fel kell ismernünk saját fájdalmunkat, el kell gyászolnunk az elveszett éveket, reményeket, a sosem működő kapcsolatokat, s újra megtanulni befelé (is) figyelni. Fel kell fedeznünk önmagunkat! S nemcsak felfedezni, hanem megvédeni, óvni, szeretettel körülvenni, folyamatosan táplálni az érzést, hogy „van helyünk a Nap alatt”, értékes részei vagyunk a világnak úgy, ahogy vagyunk. Saját magunk számára legyünk mi magunk az érzelmi biztonság, a jó anya!

Lehet, hogy ehhez az átalakuláshoz szükség lesz segítségre, talán egy jó terapeutára, aki a nehéz időkben megfelelően képes támogatni, hogy úton maradjunk. Úton önmagunkhoz, a világmindenség csodálatos, egyedi, megismételhetetlen teremtményéhez.

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

pszichológus

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában