Nem vagyok beteg!
Érdekes meglátás. Különösen egy kórházi ágyban fekvő ember szájából.
Nem mondom, megedződünk a mai magyar egészségügyben dolgozva (is). Jön és megy a nép, hömpölyög, árad, özönlik folyvást, keresi a gyógyulást. Sokféle, és igazán izgalmas állításokat lehet hallani a rendeléseken, de ez így egy cseppet mellbevágónak tűnt.
Ez az első találkozásunk az osztályon és az ismerkedés perceiben nyilván nem kezdenék filozófiai mélységű vitába senkivel.
Most biztos nem fogom elmagyarázni azt sem, hogy ha az egészséget a betegség teljes hiányaként definiáljuk, akkor én nem is ismertem és nem is ismerhettem olyan embert, aki egészséges lett volna.
Alig győzöm viszont visszanyelni a számra toluló hozzáfűzést, miszerint az persze előfordulhat, hogy nem annyira beteg, de ha egyszer itt van, azért olyan fene nagyon egészséges se lehet.
Csak egy kicsit egészséges? Az meg mit jelent? Különben mindegy.
Még mindig jobb talán, mintha a súlyos betegségeinek a listáját sorolgatná oda-vissza.
Az idős hölgy a combnyaktörés miatti műtétét követően a lábadozás végéhez közeledve kombinált, rehabilitációs kezelésre érkezett hozzánk. Ami ugye még a hivatalos zárójelentés diagnózisok sorában is operáció utáni állapot címszó alatt fut.
Végül is az orvos – pedig ő aztán tényleg tudhatja, mert ki ha ő sem – megkülönbözteti a még csak gyanított, bizonyításra szoruló kórképeket, és a már kivizsgált, felállított diagnózisokat, ezek alatt pedig gyakran tüntetnek fel járulékos tünetekkel tarkított állapotokat is. 
Állapot, vagyis nem betegség. Ez a nő tudhat valamit!
Néhány mondattal később eszébe jut, hogy vagy négy éve volt egy kis agyvérzése is.
Olyan enyhe lefolyású stroke, hogy a megjelenésében avatatlan szemnek szinte észrevehetetlen bármilyen mozgásszervi maradványtünet.
Szóval, ez most akkor többek között egy agyvérzés utáni állapot.
Tovább keresgélve az emlékezetébe zárt egészségügyi előtörténetében megállapítja, hogy tényleg, pár éve volt néhány rosszulléte.
Egyszer egy eszméletvesztéssel járó is, amikor kivonult a lakásához a rendőrség és a házgondnokkal karöltve a katasztrófavédelem, mert bár előtte az idősebb, de viszonylag fitt barátnőjét telefonon még riasztva elmondta neki, hogy most különösen rosszul érzi magát, de odáig már nem tudott eljutni, hogy kinyissa az ajtót. Így aztán rátörték, hogy segíthessenek.
Ez után megállapították, hogy a stroke távoli következményeként epilepsziája is lett.
Gyógyszert kapott és szed rá, különben köszöni, jól van.
Vagyis ettől sem szenved, és akkor nem beteg?
„Nem vagyok beteg!” - Mondja nekem olyan komolyan és tagoltan, mintha az élete múlna most azon, hogy a szavait én igazán megértsem.
Vajon miért fontos neki, hogy ezt én itt és most elhiggyem?
Hogy tudjam, még jár neki a gyógyulás[i]?
Na hiszen! Az pont nem járhat annak, aki nem is beteg.
Hogy biztosítsa, megteszek érte mindent?
Nem kért meg semmire és még nem tudom, mit is adhatnék neki, az így is adott figyelmemen kívül.
Hogy bizonyítsa, ő igenis élni akar?
Egy percig sem hagyott kétséget efelől a viselkedése.
Úgy érzem, innen nem jutok közelebb.
Próbálhatnám inkább a másik oldalról?
Mit is jelenthet az ő számára az a szó, hogy beteg?
Valaki, aki erőtlen, aki kíméletre szorul és segítségre, mert kiszolgáltatott, megfogyatkozott mozgásterű, csökkent képességű. Más bánásmódot, különlegesebb hozzáállást és eltérő foglalkozást kíván, mint egy egészséges ember – már persze, ha volna olyan.
Úgy érti a beteget, hogy szánalmas vagy „Szánnivaló”, mint a Lélekláng[ii] mellőzött perzsa hercegnőből lett álruhás, titokzatos orvosa?
Csökkent értékű? Hová gondol? Ez itt nem rabszolgapiac, és én pláne nem terveztem, hogy nyakába akasztok egy „LEÉRTÉKELT” táblát, vagy kurjongatni kezdek, hogy: Ide, ide emberek! Folyvást! Ki viszi? Kettőt egy árán!
Ez itt nem a koncentrációs tábor gázkamrája előtt álló sor, és én nem az a német felügyelőtiszt vagyok, aki ránézésből döntene a sorsáról, ha nem látszik betegnek, jöhet a további szenvedés, kényszermunka, vagyis az élet, különben halál.
Nem is a novellában emlegetett Büdös barlangok alatti falu[iii] a helyszín, száz évvel ezelőttről, ahol röviden eldőlhetett, hogy kibe kár már az étel.
A magasabb, emeleti ablakokból nálunk a Karancs látszik, nem az emberi kegyetlenség szimbólumaként elhíresült Tajgetosz, ahol a görög – római történetíráson átszivárgó, szájhagyományból táplálkozó mítoszok alapján, de mára már tudományosan cáfolt elképzelés szerint[iv], a régi spártaiak feláldozták nem elég egészséges, katonának biztosan nem alkalmas gyermekeiket, így megszabadulva az ijesztő másságtól.
Nem jutottam a magyarázathoz közelebb és néhány perc múlva kijöttem a kórteremből is, amikor a szobatársak nagy beszédben egymással megérkeztek a tornáról.
Gondoltam nem érdemes tovább küzdenem a figyelméért, hagytam, úgyis elfáradt.
Pár nappal később sikerült összerakni a történetének darabjait értelmes egésszé (bár nem volt benne köszönet), amikor a neki segítő nővérnek lendületesen ecsetelni kezdte, hogy nem tudja, miért is foglalkozik itt pszichológus vele, hiszen ő nem OLYAN beteg, ő normális.
Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus
Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!
Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.
[i] Az aktuális hazai uralkodó politikai elképzelések szerint nem igazán, mert kifutott az időből, és ez nem vicc. Az álhírek és azok cáfolatai között úgy tűnik, hogy a döntési, hatalmi pozíciót betöltők berkein belül azért vannak, akik szerint túl sok pénzbe kerül és nem is éri meg a sokadik életévüket betöltők gyógyítása. Nyilván nem ugyanazok, akik egyszer is szembesültek olyan helyzettel, amiben egy másik ember hatalmi pozícióból majd megmondja, hogy a társadalombiztosítás nem foglalkozhat mindenkivel és az ő anyja, apja, rokona, szerette már igazán túl idős ahhoz, hogy tényleg teljes erőbevetéssel megpróbálják megmenteni, igyekezzenek gyógyítani vagy csak valóban javítani akarjanak az életminőségén.
[ii] Barbara Wood: Lélekláng című regényében, 290. oldal, Magyar Könyvklub, Budapest, 1994. Fordította Környei Tibor és Szijj Zsuzsa (A mű eredeti címe: Soul Flame, megjelenési éve 1987.)
[iii] Sánta Ferenc (1927–2008) sepsibükszádi származású Kossuth-díjas író, Sokan voltunk (1954) című elbeszélésében ír a büdös barlangokról és a velük kapcsolatos nép és szájhagyományokról.
https://www.3szek.ro/load/cikk/96698/gyogy-_es_udulohely_a_%E2%80%9Epokol_tornacan%E2%80%9
[iv] https://index.hu/tudomany/til/2017/11/29/a_spartaiak_valojaban_nem_dobaltak_le_csecsemoket_a_tajgetoszrol/
https://www.abc.net.au/news/2007-12-11/study-finds-no-evidence-of-discarded-spartan-babies/983848
