A számára fontos, közeli emberek valamiképpen magára, egyedül hagyták.

Tudjuk. Hiszen ezért került hozzánk.

Neki életbevágó lenne, hogy mi legalább ne hagyjuk magára!

Ez általánosságban véve is jogos figyelmeztetés, amikor gyermekekkel van dolgunk, de ha a gyermek éppen számára ijesztő tünetekkel, betegséggel küzd, még hatványozottabban fontos, hogy legyen mellette valaki, akire tud támaszkodni, akiben (legalább valamennyire) megbízik, aki képes és hajlandó őt megnyugtatni. Gyakorlatból tudhatnánk, hogy:

„Minél gyöngébb a test, a képzelet
Annál erősben működik.”[i]

Az egészségügyi alap- vagy szakellátással kapcsolatba kerülve mindenképpen kell valaki a családjából kiemelt gyermek mellé. 

...Fogalma sincs, és igazából még nem is lehet arról, hogy most mi fog történni. Vár egyedül. Sugárzik róla az elhagyatottság, a félelem, az elkeseredettség. Ott ül a kórházi ágyán, a szeme környéke (egy utólag beazonosíthatatlan rovarcsípéstől, ami nyilván allergiás reakciót váltott ki) hatalmasra duzzadt. Még öt éves sincs. Nem sír, nem kiabál, nem követeli, hogy az anyja azonnal jöjjön és maradjon vele. Azt se tudja mikor látta utoljára...

A törvényeink alapján, a szakellátásban a gyermekvédelmi gyámé a megtisztelő feladat, hogy a kiskorú gondozott, nevelésbe vett gyermek érdekeit képviselve, jogait védelmezve, az egészségügyi vizsgálatokhoz és beavatkozásokhoz megfontoltan adja meg az engedélyeket.

És, hogy ott legyen, mellette maradjon, megfogja a kezét, megsimogassa, magához ölelje, lelket öntsön belé, bátorítsa, netán vigasztalja?Még az engedélyek szükségességénél érthető is, hogy oda kell a gyám, a hivatalos képviselő jelenléte. Csak a későbbiekben ér utol a kétely: tényleg van a gyermek és a gyám között bizalmi viszony? Ahogy a mi gyámjaink leterheltségét és szélsebes váltakozását szemlélem, lehetségesnek tartom, hogy ők ma látták egymást először.

Mégse, akkor se hagyjuk ott a gyereket egyedül!

„A gyerekeknek még a saját fájdalmuknál is jobban fáj mások fájdalmának látványa, és ennek az az oka, hogy a fájdalomtól való félelem magánál a fájdalomnál is rettenetesebb.”[ii]

Talán a gondozási helyének általa elfogadott, megszokott, hozzá közelálló dolgozója többet segíthetne. Már persze feltéve, hogy van számára ilyen ember.

Nyilván ahhoz, hogy az adott rendelésen (a fogászattól, a baleseti sebészeten át a nőgyógyászatig) éppen ővele jelenhessenek meg, biztosan kell a mi oldalunkon, a rendszer felől egy nagyobb adag odafigyelés, megértés, tenni és segíteni akarás, felelősségvállalás és alkalmazkodókészség, a felnőttek, az otthonvezető és a kollektíva részéről is, az aktuális beosztás hirtelen felül vizsgálatában, kellő megigazításában.

Ha feltett szándékunk, hogy segítünk, sietve kell tennünk valamit, mert a betegség vagy a sérülés biztos nem fog a beosztáshoz jól illeszkedő alkalomra várni.

Előfordul, hogy a segítségünkre rászoruló nem is olyan kicsi gyermek, legalábbis testi-fizikális méreteit tekintve. 

...A bekerülés után eddig sosem érzett, heves szívdobogásra és légszomjra lett figyelmes.

Látta őt szakorvos, sőt az ő jelenlétében vetette oda a kísérő nevelőnek rövid, főleg fizikális (innentől szakmai megalapozottságában kétes értékű) vizsgálódása kurta, két szavas eredményét: a serdülő depressziós és pánikbeteg.

Nincs vele semmilyen kardiológiai teendő. Elmehetnek.

A gyerek pedig, ha nagyra nőtt is, egyedül maradt a kínzó tüneteinek kiszolgáltatva az ijesztő élményeivel, meg persze a diagnózisként kapott, két számára nem sokat mondó szóval...
Kinek is mondhatnánk el, kinek is kéne elmondanunk, hogy a gyermeket mi felnőttek mégse hagyhatjuk magára az ijesztő, új környezetben támadt gondolataival? Hogy maradjunk mellette akkor is, ha a gyermek tünetei a külső szemlélő számára talán nem különösebben súlyosak, sőt a panaszai láthatóan gyorsan múlók?

Mindenképpen kellene, hogy legyen vele valaki, aki halkan, de határozottan elismétli számára azt a három negatív szót, ami az emberre szinte mérettől függetlenül nagy, pozitív hatást képes kifejteni: Nincsen semmi baj!

„Egy ember soha és sehol sem veszhet el annyira, mint önnön magányos agyának végtelen és bonyolult folyosóin, ahová senki sem nyúlhat utána, ahonnan senki sem szabadíthatja ki.”[iii]

A várakozás, és a lehetetlen, kínos, veszélyes, traumatikus helyzetekben megélt heves szorongás, félelem, veszélyérzet, a ténylegesen megtapasztalt kiszolgáltatottság még a nagyszájúnak és nagy mellényűnek címkézett serdülők, kívülről látványos, vastag mázként feszülő magabiztosságát is annyira kikezdheti, hogy a hirtelen támadt, mélybe futó repedéseken át megpillanthatjuk a benti, félelemtől reszkető kisgyermeket.

„Valóság sose
Ijeszt úgy, mint képzelt borzadály.”[iv]

Az ő helyzetüket pedig nem javítja, hanem több szempontból is rontja a büszkeségük.Jelentősen rontja, mivel megakadályozhatja, hogy a körülöttük esetleg ott lévő, talán figyelmes, feltételezhetően (remélhetőleg) jó szándékú felnőtteknek lényeges kérdéseket tegyenek fel.

Nem engedi meg nekik, hogy bevallják: most aztán teljesen lefagyott a rendszerük, és beismerjék (felismerjék) azt, hogy éppen nagyon félnek. Meggátolhatja, hogy a rászorultságukat nyilvánvalóvá tegyék és ezzel megnyirbálja az esélyeiket, hogy talán némi segítséget is kapjanak.

Magunktól és tapasztalatból is tudhatnánk:

„A képzelet erős ló, jó messzire elviszi az embert.”[v]

A serdülők jellemzően szeretnek erősnek mutatkozni a konkrét helyzetben, ami ideig-óráig talán még nem is olyan kivitelezhetetlen.

Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös víz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz.[vi]

Erősnek maradni idegenek közt egy félelmetes helyzetben egészen más, sokkal nagyobb kihívást jelenthet.

Főleg ha az ember (pláne ha a gyermek) egy ijesztően sterilnek ható, fehér és zöld felcsempézett falú szobában, hordágyon fekve, esetleg egyedül várakozva a folyosón, vagy már éppen a műtőben, a saját kétségbeesett, körben forgó, rémisztő gondolataival marad magára.Ha már itt tartunk, fontos lenne, hogy azt a belső gyermeket, ott magunkban legbelül, őt se hagyjuk magára! 

Egy ijesztően ránk törő tünet, egy hirtelen az arcunkba vágott vészterhes, rémítő diagnózis, ne maradjon bennünk csak úgy félredobva.

Ismerjük meg és el a saját felkavarodott érzéseinket, de ha lecsillapodott belül a hullámverés nézzünk a rossz hírre, az elkeserítő információra elemző, józan, megértő szemmel. Tényszerűen vizsgáljuk meg, ismerjük meg a részleteit. Tájékozódjunk róla. 

Emeljük fel a fénybe.

„A képzelet táplálta meggyőződés sokszor gyötrőbb, mint a bizonyított tény, mert attól meg nem szabadul, abból ki nem gyógyul az ember.”[vii]

Mérlegeljük a hatásokat, az okokat és következményeket.

Beszéljünk okosan a saját fejünkkel.

„Ha nem beszélsz azzal, akivel pedig szót lehetne érteni, veszni hagytál egy embert.

Ha pedig beszélsz azzal, akivel nem lehet szót érteni, elvesztegetted szavaidat.

Az okos ember sem az embereket nem hagyja veszni, sem a szavait nem vesztegeti el.”[viii]

Ne csapjuk rá az ajtót a gondjainkra azzal, hogy ilyen nincs, és majd lesz valahogy.
Elbarikádozni a testi érzéseinket a félelmeinkkel együtt hiábavaló próbálkozás. Magunk elől nem menekülhetünk.

Ne kezdjük el befalazni a reményt, és lehetőleg soha ne dobjuk a lovak közé a gyeplőt. Ha azokat a dolgokat sem irányítjuk, amiket lenne lehetőségünk, ez növelni fogja a tehetetlenség érzését bennünk.

Keressünk inkább ennél hozzánk illőbb, felnőtt, tudatos hozzáállást.

Vállaljuk fel a saját felelősségünket. Igyekezzünk megőrizni a tartásunkat. Ragaszkodjunk az arányérzékünkhöz.

Tartsuk szem előtt a józan mértéktartást a gondolatok és a szavak szintjén egyaránt.

Ha pedig az első sokkon átevickélve kissé magunkra találtunk, próbáljuk megkeresni belül az erőforrást.

Igyekezzünk megtalálni azt a csendes, biztos, kizökkenthetetlenül optimista és bizakodó magot lényünk közepében, amiből biztatást meríthetünk és megújult lendületre kaphatunk egy következő hegymenethez.A gyermeknek belül és kívül egyaránt, a túléléshez figyelemre, megértő gondoskodásra, szeretetre van szüksége.

A mesék azt mondják, hogy a virágtündér így működik. Ha beteg a rózsa, odarebben fölé, elfelejti, hogy tündér, belebújik a rózsába, és rózsává válik. Így aztán átéli, hogy mi bántja, mitől beteg, s meg is tudja gyógyítani. Az igazi megismerésben van valami tündérszerűség.”[ix]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, III. Felvonás, 4. szín

[ii] Jü Hua, kínai író

[iii] Isaac Asimov

[iv] William Shakespeare: Macbeth, I. felvonás, 3. szín 

[v] Luca Cognolato

[vi] Petőfi Sándor: Fejemben éj van

Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szívemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.

Szalkszentmárton,1846. március 10. előtt 

[vii] Guy de Moupassant: Az ember szíve

[viii] Konfuciusz

[ix] Müller Péter