A családból való kiemelésről legendák keringenek, még az intézmények és intézkedések közvetlen közelében is. Homályos, félelmetes képsorok az ártatlan, tehetetlen áldozatokról és egy (csekélységekért, bármiért, szeszélyből) beavatkozó, kegyetlen, kérlelhetetlen külső hatalomról. Ez a szemlélet természetesen nem független az érintettek hozzáállásától, az események sodrában felkorbácsolódott indulatoktól és a média nem ritkán szenzációhajhász megnyilvánulásaitól sem.

A szülők ezekben az érintett, gondozott, az elhanyagolás és veszélyeztetés határmezsgyéjén billegő családokban különben is gyakran tekintenek magukra kiszolgáltatott áldozatként, ezzel olyan részletek vonatkozásában is távolítva, megkérdőjelezve, tagadva a saját felelősségüket a velük, családjukkal és gyermekeikkel megtörtént eseményekben, ahol biztosan tehettek volna vagy még mindig tehetnének valamit.

„Felettem az ég sosem volt kék
füst takarta mindig a napot.
felettem nem ragyogott csillag:
apám temető mellett lakott.
Előttem nem volt taposott út:
minden lépés első, az enyém.”[i]

A gyermek számára a családjából a gyermekvédelem intézményes rendszerébe való bekerülés legtöbbször maga is krízis[ii], de ez nem maga a krízis, és általában nem is pont az első a sorban. A kiemelés gyakrabban a családon belül régen elkezdődött folyamat, egy negatív spirál „végkifejletének” a nyitánya, ami különösen alaposabb és az okok feltárására törekvő szemléletre, egészen messze lehet attól a képtől, amit a semleges lakókörnyezet észlel, vagy az utcabeliek, az iskolatársak, a kívülállók a valóságos helyzetről gondolnak.

A családból való kiemelés hátterében legtöbbször egy már hosszú ideje, gyakran több éve fennálló, jól kitapintható feszültséghalmazt, nagy formátumú problémagubancot találunk, aminek szorításából a szülők (most a többes szám által implikáltan, jó esetben együtt, minden jó szándékuk ellenére) nem találtak kiutat.

Gondolom, nem kell bővebben kifejtenem valójában mennyire ritka, hogy ezekben a krízishelyzetekben, ténylegesen két együttműködő, egymást támogató, jó szándékú, reális gondolkodású és konvencionális viselkedésű szülő, valamint egy őket körbeölelő, gondoskodó - gyámolító tágabb család legyen jelen.

Sokkal gyakoribb, hogy a család egzisztenciális helyzetének gyors lecsúszásával (az esetleg kezdetben még létező tartalékok, erőforrások és hitelek felélésével) tényleg kevés esély maradt, a talán korábban még jelenlévő, hasznos és építő külső kapcsolatok megtartására.

Rendszerint a szülők felelőtlen, átgondolatlan, elhanyagoló, veszélyeztető, normasértő, agresszív magatartása a gyereken (gyerekeken) csattan és a belső marakodások, torzsalkodások, csatározások után, a gyerekek mellett sokszor már csak egy szülő marad a képben.

A szokásos forgatókönyv szerint, a családban és körülötte halmozódó, gyülekező feszültség egy szerencsétlen pillanatban elszabadul, kisül, ami belső robbanásként kötődéseket tép szét és kapcsolatokat roncsol, az addig esetleg egymásba kapaszkodó családtagokat hirtelen, nehezen áthidalható távolságba sodorva.

A gyermek elsőre bekerülve az intézményes közegbe egy olyan, számára idegen helyzettel szembesül, amivel kapcsolatban általában még nincsenek kipróbált viselkedés modelljei, alkalmazkodási stratégiái.

Körülötte minden képlékenyen kavarog, semmi sem biztos, hirtelen alapjaiban (számára érthetetlenül és megmagyarázatlanul) megváltoztak a körülmények.

Ez a változás sokszor tűrhetetlenül tovább feszíti a nagy, leginkább negatív érzésekkel (ijedtség, akár babonás, irreális és reális, a helyzethez köthető félelmek, bűntudat, önvád, csalódottság, megbánás, szomorúság), és esetenként súlyos veszteségekkel terhelt gyermek aktuálisan nem igazán működő alkalmazkodását.

Természetesen a kiváltott reakciók szempontjából nagyon nem mindegy, hogy konkrétan, milyen családon belüli és kívüli folyamatok eredője maga a bekerülés, és hogyan zajlik le.

Mióta tartanak otthon a bajok? Mennyire fajult el a helyzet a szülők kapcsolatában?

Milyen mélyre jutott a család, és látszik-e onnan számukra bármilyen lehetőség a felemelkedésre, van remény a talpra állásra?

Maradt-e még a közelükben mozgósítható segítség, a velük élők megbíznak-e bennük, képesek és hajlandók nekik bármiben támogatást nyújtani?

Milyen testi-lelki-érzelmi állapotban volt előtte, és milyenben van most a gyermek?

Mi az, amit erről az egész történetről a gyermek számára érthetően megfogalmaztak?

Mi az, amit ő, vagy a bizalmasa tudni vél (hallomásból, előzetes fenyegetések kapcsán, rémhírekből) az intézeti elhelyezésről?

Miket mondtak neki mások, máshol az ő jövőbeni lehetőségeiről?

Többek között ezeknek a kérdéseknek, az egyes konkrét esetekben való megválaszolásával, már egy kicsit közelebb juthatunk annak a megértéséhez, hogy a hirtelen bekerült gyermek, magát az új helyzetben találva, miért pont azon az adott módon reagál a kiemelésre, a törvény értelmében a szakellátás gyermekotthonában eltöltendő harminc napra, a nevelőcsaládba helyezésre és a társakra, akikkel bent egymás mellé sodródott. A kiemelést nagyon sokan személyes büntetésként, elkülönítésként és nem védelemként, kimenekítésként élik meg.

Hatalmas segítséget jelenthet, ha akár korábban, a kiemelés folyamatában, a gyermek közelében, bizalmas pozícióban akadt egy józan, reális gondolkodású, tapintatos felnőtt, aki képes és hajlandó az ő szintjén elmagyarázni számára mindazt, ami éppen vele és körülötte történik a családdal és a szeretteivel.

Ehhez a „felvilágosításhoz” gyakran a szokásosnál is nagyobb türelemre és odafigyelésre van szükség a felnőtt (általában szomszéd, védőnő, óvónő, tanítónő) részéről.

Türelem ahhoz, hogy megvárja, ameddig a gyermek a mostani zaklatott, beszűkült figyelemmel járó, páni félelmektől gyötört, zavarodott állapotában képes annyira koncentrálni, hogy meg tudja hallgatni és képes legyen a zavaró érzelmeit kissé félretolva felfogni, értelmezni a számára egyszerűsített magyarázatot.

A gyermek korától, helyzetétől, eddigi tapasztalataitól függően egészen változékony és szélsőséges figyelem és érzelem hullámzással reagálhatja le a kiemeléssel vele történteket.

Bent az átmeneti otthonunkban a lehetséges gyermeki reakciók köréből szinte bármit tapasztalhatunk a teljes elzárkózástól (magzatként összegömbölyödve fekszik, magát átölelve sír, nem beszél senkivel, elutasítja a közeledést és az ételt is) a teljes feldobottságban, felszabadultságban, fecsegő - kurjongató szaladgáláson keresztül, a mindent és bárkit ütlegelni próbáló, üvöltve vádaskodó, agresszív, elvakult dühöngésig és szökve szabadulni akarásig.

A lelki-érzelmi támogatásra, megértő meghallgatásra nyilvánvalóan minden gyermeknek szüksége lenne.

Pszichést támogatást itt, a hosszú évek óta nem csökkenő szakemberhiány miatt legfeljebb csak néhányuk számára, egészen extrém, kivételes esetekben tudunk nyújtani, ami önmagában is kimeríti a rendszerabúzus fogalmát.

Ezt a hiányt persze nemcsak a bekerült ijedt, rémült, panaszkodó, vagy magába fordult, összezavarodott, dacos, lázadó, támadó vagy menekülni próbáló gyermekeink sínylik meg. A szembesülés az új gondozottal csatoltan beérkezett problémahalmazzal és a folyamatosan nagy hullámokat vető gyermeki érzésekkel, alaposan megviseli az ő 24 órás felügyeletükre, három műszakban, folyamatos túlterheléssel beosztott munkatársainkat, gyermekfelügyelőinket és nevelőinket is.

Pontosan az évek óta változatlan, nem enyhülő hiány, a szakszerű és szükség esetén valóban mozgósítható szakmai (lélektani, terápiás) segítség elérhetetlensége miatt, a bekerülő gyerekek általában nem kapnak megfelelő pszichés támogatást ahhoz, hogy jobban, kevesebb sérüléssel vészeljék át ezt, az életükben váratlanul bekövetkezett gyökeres változást.

A sürgős, külső egészségügyi (jobbára orvosi, pszichiátriai) segítség riasztása leginkább a szélsőséges hangulati görbe végpontjainak a környékén valószínű. Az szerencsére sokkal ritkábban esik meg, hogy órák múlva sem cseng le és csak nyugtató injekció után szűnik a gyermeknél az agitáltság[iii] állapota.

Itt általában a nehezen megközelíthető, dermedt, hallgatag, befelé forduló, visszahúzódó, csendesen szenvedő gyermekekért szoktunk a nevelőkkel együtt jobban aggódni.

Az ő esetükben órák, napok, néha hetek telhetnek el, amíg sikerül annyira megnyílniuk, hogy kiderüljön, milyen belső kínokkal küzdenek valójában és tudnánk-e mi bárhogyan enyhíteni itt, ezeken. A beszűkültségük néha egyértelműen tovább növeli a kiszolgáltatottságukat.

A gyermekotthonban a további, aktuálisan szintén beutalt gondozottak jelenléte, a belőlük véletlenszerűen összeverődött gyermekcsoport összetétele is rendkívül fontos (alig ellenőrizhető, szerteágazó hatású) tényező lehet az éppen bekerült gyermek általunk megtapasztalt viselkedésében.

Testvérek (sorok, párok, hármasok) beutalásánál a saját családjukból magukkal hozott, belső kapcsolati dinamikájuk, rejtett történéseik, bűnbak képzésük, gyűlölködésük, egymás ellen fordulásuk, vagy éppen kifelé összezáró hallgatásuk, véd- és dacszövetségük tovább árnyalja az elénk táruló kiemelési pillanatképet.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Choli Daróczi József: Dal

Felettem az ég sosem volt kék
füst takarta mindig a napot.
felettem nem ragyogott csillag:
apám temető mellett lakott.
Előttem nem volt taposott út:
minden lépés első, az enyém.
Előttem nem a rétek zöldek
a rét vagyok, a gazdag televény.
Imát a varjaktól tanultam,
anyám mindig bús nótát dúdolt.
Füstkárpitból, anyám bús dalával,
a világ elém így rúgtatott
Előttem nem nyílnak virágok,
kutyatej virult az udvaron.
Önmagamat, a magam zugában,
a világhoz csak most szoktatom.
Felettem az ég sosem volt kék,
füst takarta mindig a napot.
Felettem nem ragyogott csillag,
de a temető mellől elballagok.

[ii] Krízis –görög eredetű szó, jelentése válság, fordulat, fordulópont. Fájdalmas, feszült, bizonytalan kimenetelű állapot, az elveszettség, a fenyegetettség, a kilátástalanság érzéseivel terhes helyzet.

[iii] Az agitáció pszichés tünetek csoportja, amely sokféle kórképben megjelenhet, általában nyugtalansággal, felfokozott mozgás és beszéd késztetéssel, ingerlékenységgel, elutasító viselkedéssel és az együttműködés hiányával jár. Kiabál, káromkodik, szóbeli fenyegetőzése tettlegességig fajulhat, leállíthatatlannak tetsző mozgékonysága romboló, támadó magatartásba csaphat át.