Az elmúlt évtizedekben a pszichológusok számos fórumon írtak és beszéltek arról, milyen eszközökhöz nem szabad nyúlni a gyereknevelésben: a testi fenyítéshez, az agresszió testi és verbális formáihoz, a fenyegetéssel és büntetéssel való fegyelmezéshez. Sok szülő (nagyszülő, pedagógus stb.) kétségbeesetten és tanácstalanul tárja szét a kezét a problémás nevelési helyzetekben, hogy „oké, így nem szabad, de akkor mit tegyek?”.

Daniel Siegel és Tina Payne Bryson Drámamentes fegyelmezés című könyvükben a megüresedett fegyelmezési-gyereknevelési repertoárt töltik meg új módszerekkel, amelyek az agykutatás eredményein, valamint terápiás és saját szülői tapasztalataikon alapulnak.

Mi célt szolgál a fegyelmezés – és mit nem?

A szülői hivatásban nap mint nap előfordulnak kényes helyzetek: a játszótérről való hazaindulást mindennap ellenkezés és cirkusz előzi meg, a gyereknek mindenre jut ideje, épp csak a házi feladatára nem, vagy furcsa hangok érkeznek a gyerekszobából, és amikor benyitunk, azt látjuk, hogy a hatévesünk filctollal bohócarcot rajzolt a kistestvérére. Ilyenkor szülőként (vagy nagyszülőként, bébiszitterként stb.) leginkább arra vágyunk, hogy kezünk ügyében legyen egy varázspálca, amivel megsuhintjuk a gyereket, és rögvest együttműködik velünk, azt teszi, amit szeretnénk, például nyilvános jelenet nélkül leszáll a mászókáról.

Habár sok szülő, attól való félelmében, hogy traumát, sérülést okoz gyermekének, tartózkodik az atyai és anyai szigor eszközeitől, ám a konfliktusos helyzetek mégiscsak igényelnek valamilyen válaszlépést. S abban igazuk van a pszichológusoknak, hogy semmiképp sem a „kemény kéz taktikáját”! Ugyanakkor „itt és most”, a problémás nevelési szituációban mindenképp terelni kell valamilyen irányba az eseményeket…

Daniel Siegel és Tina Payne Bryson visszahozzák a fegyelmezés egy korábbi, már-már feledésbe merült megközelítését. Fegyelmezni eredetileg nem fenyítést, ledorongolást, megzabolázást jelentett, hanem tanítást. A latin disciplina (fegyelem) szót a 11. században még „tanítani”, „tanulni”, „útmutatást adni” értelemben használták. Az angol nyelv disciple, azaz tanítvány szava szintén a tanulással kapcsolatos konnotációkra utal. A fegyelmezésnek, eredeti jelentését alapul véve, nem arról kellene szólni, hogy a másik kövesse a parancsainkat, hanem hogy szülőként, tanárként, felnőttként megtanítsuk, hogy a gyerek, a fiatal hogyan válhat együttműködő, empatikus, kitartó és a céljaiért küzdő, becsületes és megbízható felnőtté.

A korábbi évtizedekben, évszázadokban alkalmazott fegyelmezési megközelítések azért „szabadultak el” és váltak lelki stressz okozóivá, mert nem a tanítást helyezték a középpontba, hanem a tekintélynek való engedelmességet. A nevelés nem a neveltről, a tanítványról, hanem a nevelőről kezdett szólni, és az ő felsőbbrendűségéről. Siegel és Bryson könyve amellett, hogy kifejezetten gyakorlati hangsúlyú, gondolkodásra késztet arról is, hogy a gyümölcsöző neveléshez hátra kell hagyni az életkor és a nevelőszerep „jogán” megkövetelt tekintélytiszteletet.

Teremtsünk kapcsolatot!

„Kisasszony, gondolkodj el a viselkedéseden, és kérj bocsánatot!” − ha így próbáljuk jobb belátásra bírni a lányunkat, miután azt mondta nekünk, „menj a fenébe”, mert este meg kell csinálnunk egy határidős munkát, és nem tudunk vele mesét nézni, akkor „nem leszünk jóban”. Mindketten megsértődünk a másikra, és mosolyszünetnek nézünk elébe. Ha azonban félretesszük a tényt, hogy csemeténk udvariatlan volt/nem megfelelően viselkedett, és megkérdezzük, miért érzi rosszul magát, mire volna szüksége, akkor máris egy lépéssel közelebb vagyunk a párbeszédhez. Ne feledjük, a fegyelmezésnek nem az a célja, hogy a gyerek felnézzen ránk, elismerje a fensőbbségünket (a tisztelet megjön magától, ha olyan példát mutatunk, amit érdemes követni), az meg végképp nem, hogy féljen tőlünk. Közös vágányra szeretnénk terelni a kettőnk ügyét, és hogy gyermekünk megtanulja megfelelően kifejezni a haragját.

Ahelyett, hogy csípőre tett kézzel fölé magasodnánk – ahogy esetleg a mi gyerekkorunkban szokták a felnőttek –, guggoljunk le az ő magasságához, és kezdeményezzünk beszélgetést arról, miért olyan rossz a számára, ha a mai nap kihagyjuk a közös mesenézést. A gyerek ugyanis kommunikálni szeretni valamit a viselkedésével − a hisztivel, az ellenkezéssel is −; nem azért teszi, amit tesz, hogy borsot törjön az orrunk alá. Csak épp fiatalkora miatt – és mert még fejletlenebb az idegrendszere – sokszor nem sikerül megfelelő formába öntenie az üzenetét. Ám odafigyeléssel, megértést és elfogadást mutatva megtudhatjuk tőle, mit akar közölni velünk.

Formáljuk a viselkedést!

A kapcsolódással több legyet ütöttünk egy csapásra: egyrészt megtudtuk, mi jár csemeténk fejében, másrészt azáltal, hogy megfogalmazta az érzéseit, bekapcsoltak a gondolkodásért, problémamegoldásért felelős agyterületei, amelyek képesek megnyugtatni az erős negatív érzelmi állapotok közben aktív agyterületeket. Vagyis elértük, hogy a gyerek nem „dühös és merő ideg”, hanem „lehet vele beszélni”.

Ettől a pillanattól sokkal jobb esélyekkel indulunk ahhoz, hogy megtaláljuk a közös nevezőt. Elmagyarázhatjuk a lányunknak, miért olyan fontos számunkra ez a munka, és megbeszélhetjük vele, milyen programmal fogjuk őt kárpótolni másnap. Tartsuk szem előtt, hogy a „nem”-ek helyett „igen”-mondatokat használjunk, hiszen az elutasításra nemhogy a gyerekek, de a felnőttek is rosszul reagálnak. Hangsúlyozzuk, hogy mi lehetséges, megvalósítható, és próbáljunk olyan megoldást találni, amely neki és nekünk is vállalható. Később pedig, ha több időnk lesz, és megnyugodtak a kedélyek, térjünk vissza erre a helyzetre, és beszélgessünk arról, hogyan fogalmazhatja meg megfelelően, bántás nélkül, ha haragszik, és kérése van hozzánk.

Szabó Elvira

A cikk eredetileg a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, itt...

A cikkben szereplő illusztrációk az Ursus Libris kiadó engedélyével jelentek meg, további felhasználásuk csakis a kiadó beleegyezésével történhet.

Daniel Siegel − Tina Payne Bryson: Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása. Ursus Libris, 2015.