Tartok tőle, hogy ez a fajta elkeseredett elvágyódás, a gondolat, hogy egyetlen ugrással mindent és mindenkit hirtelen magad mögött hagyj, eltávolodj, kilépj és szabadságold magad a saját életedből az egyik legbiztosabb jele annak, hogy súlyosan begyulladt benned az alkalmazkodóka.

Tudod, de mintha mindig újra elfelejtenéd, hogy a szociális mosolyod valamelyik legutóbbi találkozón szétrepedt az arcodon, és azóta pont nem jutott időd összehegeszteni.

Úgy érzed, mindegy melyik a következő társas esemény, pont nem tudnál, senkinek a kedvéért egyetlen pozitívnak ható mondatot sem összerakni.

A legapróbb felmerülő extra nehézségtől is hangosan felhördülsz, mintha igazán számítana, hogy fél centiméterrel feljebb rakták a lécet.

„Széthulltam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.”[i]

Egyetlen jól körvonalazható érzésed van a körülötted zajló folyamatokkal kapcsolatban: Most aztán már elég!

A kívánságaid, ha vannak is, rendre nemmel kezdődnek:

Ne gyere közelebb! (Sőt, arra kérlek, menj arrébb! Az aurámon, a személyes életteremen, a lelki békém maradékán, az álmaim széttört cserepein taposol. Kérlek, ne húzódj ide hozzám, mert attól félek, mindjárt felrobbanok! Azonnal elszakadhat a cérnám, és akkor már nem tudnám a sértetlenségedet garantálni, bár nem akarlak bántani, hiszen fontos vagy nekem, de most belül nagy a baj. Jobb, ha nincs körülöttem senki!)

Ne szólj hozzám, légy szíves! (Csak egy kicsit, csak egy fél órára, fél napra, fél hónapra, fél évre hagyjál békén! Szeretnék belül elcsendesedni. Szeretném kivonni magam a forgalomból. Annyi csendre és békére mindenképpen, sürgetősen szükségem van, hogy legalább az kiderüljön, mi belül a legnagyobb baj, és elkezdődhessen a tűzoltás.)

Ne szólj rám! (Ne mondd meg, mit mikor csináljak! Főleg azt ne, mit hogyan tegyek a kedvedre, mert egyáltalán nincs több erőm, nem tudlak tovább az önfenntartó és önkiszolgáló tevékenységkörödben helyettesíteni, parancsolj magadnak és szolgáld ki magad.)

Nem kérek több feszültséget semmilyen címszó alatt! (Ügyesen fejezd be az öncélú, neked pont kényelmes megoldások miatti korlátozásomat! Ne szólj bele, mikor és hogyan teszem a saját dolgaim! Pláne ne akard azt irányítani, hogy mit teszek, mit tehetnék, ha végre valamiben szabadon döntök.)

Ne sorolgasd a saját feladataidat, se az elvárásaidat másokkal és a világgal kapcsolatban! (Momentán képtelen vagyok magamból megértést, együttérzést, vagy akár sajnálatot kicsiholni az irányodban. Az utolsó darabig elfogyott, kimerült a készlet, felélted mindet, azt is, ami másnak volt felcímkézve, félretéve.)

„Mindnyájan azzal csapjuk be magunkat, hogy a világnak állítunk mércét. S amikor látjuk őt kivont karddal, cilinderben átvonulni alatta, lemondunk vérmes reményeinkről. Megtanultuk: nincsenek jó és rossz emberek. Az emberek mindenfélék, ilyenek is, olyanok is. De azt senki sem mondta, hogy bátran éljünk jogunkkal: ha valakivel nem boldogulunk, tartsuk csak rossznak!”[ii]

Nem vállalok át semmilyen feladatot! Ne követelőzz, ne fenyegess, és ne zsarolj! Ne kérj tőlem semmit! (Szépen se, mert nem biztos, hogy tudom türtőztetni magam, és ez azt jelentheti, hogy ha sebesen félre nem ugrassz, akkor azonnal rád zúdulhat minden, ami bennem felkavarodott. Lassan a legártatlanabb hozzám szólásból is csak a mindent elárasztó feladattengert és a követelődzést hallom ki.) 

Ne magyarázd meg nekem, hogyan kéne működnöm, hogy minden mehessen tovább a régiben, ahogy neked jó volt! (Mert már nem megy. Régen túlléptem azon a határon, amikor legalább néha, legalább részben, de a te utad, a te világod nekem is jó volt. Minél jobban, minél közelebb rángatsz, annál hangosabb bennem a vágy, hogy a szárnyaimat végképp gúzsba kötő életemből szabadulnom kellene.)

„Pihend ki a másokkal való kapcsolatok fáradalmát. Ebben sokszor azok is benne vannak, akiket szeretsz. Ők sem jöhetnek most a közeledbe. A magány: szent állapot. Nem akkor, ha valaki végleg benne marad, hanem akkor, ha időnként, átmenetileg, megvalósítja.

A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés. Ez nem jó. Ahogy a lélegzetvételünk is kettős: kilélegzünk és belélegzünk, úgy a lelkünk is kettős: kifelé fordulunk és befelé.

Az egészséges ember így működik. Magammal vagyok - és veled. Magammal vagyok - és veletek. Odaadom magam - és visszaveszem. Ez így normális. Rohanó életünk kibillent ebből az egyensúlyból. Ne engedd! Érezd magad jól, egyedül. És teremtsd meg ezt az állapotodat, ha kell, erővel is.”[iii]

Úgy véled, az egyetlen feladat, amit sürgősre kéne időzítened az, hogy valami úton-módon el kellene kezdened feltöltődni, mert a rendszered teljesen lemerült. Természetesen ez nem fizikai fáradtság. Kimerített, összegyűrt, szétszaggatott a folyamatos, eltúlzott követelményeknek való, ezerfelé alkalmazkodás. Szétziláltak az egymásnak ellentmondó, de persze mind azonnali reagálást és intézkedést kívánó elvárások.

Fontolgatod, hogy jó lenne bevetni valamit, ami máskor sikeresen elterelte a figyelmed a bajokról, ami a húsba mélyedő körmeidet eltávolítaná kicsit a sebeidtől, hogy így lélegzetnyi háborgatás mentes időhöz jutva hátha hegednének.

Vasalgatnál kicsit, egy két órát, vagy talán hajnalig, pár napot át…

Átrendeznéd a garázst, úgyis találtál néhány rendeződobozt a csavaroknak…

Mosnál pár adagot, vagy amennyit csak ki bírsz teregetni…

Kifényesítenéd a verdát a szélvédőtől a hátsó lökhárítóig, kívül-belül…

Fészek birizgálnál, fel és lemosnád az ajtókat, az ablakokat, a falakat…

Átválogatnád a halomba gyűlt papírokat, iratokat, buzgón tépdesve hosszú csíkokra, apró fecnikre…

Szétbontanád elemeire azt a ruhát, amit valamikor meg akartál varrni, felfeszítve, kitépve végig az összes fércöltést…

Kiporolnád a szőnyegeket, addig csapkodva teljes erődből, amíg a fizikai fáradtság meg nem állít…

Családfát kutatnál, lehetőleg jó távoli helyen, teszem azt Szibériában, a Tűzföldön, Ausztráliában…

Megsúrolnád, alaposan fertőtlenítenéd, bacilus mentesítenéd a plafontól a padlóig haladva az egész fürdőt…

Lenyírnád a füvet a telek előtt, a telek mellett, aztán a környező hegyoldalban…

Átültetnéd a szobanövényeket, ha már benne vagy, mind…

Kiegyenesítenéd pár vedernyi rozsdás szög gyűjteményed…

Gyöngyöt fűznél, fotókat rendezgetnél órákig…

Elvinnéd sétálni a kutyát, ő legalább figyelné helyetted is a közlekedőket, azt is merre mentek és persze az se baj, hogy magától hazatalál…

Körbe ragyogósítanád a konyhaszekrényt összes polcaival és a sütővel együtt, majd folytatnád a kamra át és összerendezésével...

Addig tekernéd a bringád akár hegymenetben, ameddig megállíthatatlanul remegni nem kezdenek a lábaid…

Felgombolyítanád újra használható pamutnak a már nem hordott kötött pulóvereket…

Felhasogatnád és csinos sorokba, gúlákba raknád a téli tüzelőt…

Átpakolnád egyik oldalról a másikra a szekrénysort, aztán persze vissza…

Felásnád a fél kertet, vagy az egészet, ha a gerincsérvvel még nincs közelebbi kapcsolatod…

Mégis beköltöznél valamelyik megüresedett remetebarlangba…

„A gyógyító öröm évek óta megpróbál érvényesülni benned. Különféle módokon ostromol. Szerszámokat ad a kezedbe. Sürget, hogy segítsd ki a zárlatból. Közli, hogy melyik magatartás az, amellyel ellene dolgozol, és milyen módon teremtheted meg vele a kontaktust. Most várja, hogy aktívan, tudatosan szövetkezz vele saját benső újjászületésed érdekében!”[iv]

Ehhez garantáltan kell némi idő, saccolni sem tudom mennyi. Annyi, hogy a megszerelés után ismét jól, zökkenőmentesen, majdnem automatikusan, és ne fogcsikorgatva, akadozva és erőből működhessek. Meg kell tudnom, tisztába kell jönnöm vele, hogy mit jelenthet a békés pillanataimat is aláásó belső nyugtalanság.

Nem tudom megmondani, hogy meddig tarthat, de meg kell, hogy értsd, csak akkor bújhatok elő a rejtekemből, a barlangomból, a csigaházamból, ha már újra tudok a saját elvárásaimnak megfelelően viselkedni. Ezt az állandó felcsattanás, beszólogatás, indokolatlan dac és hiszti özön, ez a feszt felfeszülés egyszerűen nem méltó hozzám.

„Amikor két ember együtt növekszik, sokszor keletkeznek köztük szakadékok, mert nem tudnak lépést tartani egymással; mindenkinek megvan a maga haladási sebessége, a maga egyéni fejlődési üteme. De ha szeretsz, tudsz várni egy kicsit, amíg a másik beér, és akkor kéz a kézben folytathatjátok az utatokat.” Osho

Magamra kell maradnom, velem, amíg tart a „hibaelemzés és szoftverfrissítés”, aztán pedig, ahogy ez kinéz, le kell takarítanom az egész merevlemezem, átmenteni mindazt, ami fontos és újra jól járhatóvá, használhatóvá, simává tenni az alapokat. Azt hiszem, közben kirakom a táblát a homlokomra:

„Ne zavarj, változom! Kis (ha mégis elhúzódna, további) türelmet kérek!”

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Tandori Dezső haiku, cím nélkül

[ii] Molnár Éva, írói álnevén Vavyen Fable

[iii] Heti Útravalók Müller Pétertől 107.

http://www.life.hu/sztarszerzok/muller-peter/20140106-muller-peter-sztarszerzonk-heti-utravalojaban-a-gyogyito-maganyrol-ir.html

[iv] Szepes Mária: Mágiák könyve I-II (szerk.: Kovács Julianna), Az öröm mágiája, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2008.