Anyának is menni kell dolgozni…
A gyermekes családokban beindult a rendes, őszi iskolai menetrend. Mondhatnánk, ahogy szokott, síkideg reggelekkel.
Folytatjuk, mintha abba se hagytuk volna, mintha csak tegnap lett volna a tanévzáró, mintha az a nyár, ahol állítólag kifújtuk, kipihentük, kisimítottuk és lelazítottuk magunkat itt sem lett volna...
Zeng a ház az elindulásnál.
Siessünk! Öltözz már! Még mindig nem mostál fogat? Gyere már ki a fürdőből, én is bemennék! Vissza ne merj aludni, mert nem tudom, mit csinálok veled!
Apa itt hagy minket, ha nem készülsz el! Nem maradhatunk le a buszról! Nem késhetek el mindig! Ne szerencsétlenkedj már, becsengetnek! Ezt egyszerűen nem hiszem el! Nem igaz, hogy már megint pénzt kell bevinned! Hol van a táskád? Nem hoztad el a tízóraid? Mi az, hogy bent hagytad a kulacsod?
Mi történt ezzel a nadrággal? Miért nem mondtad tegnap, hogy elszakadt? Vegyél fel másikat, de rögtön! Ne bámészkodj már és ne forgolódj, nem vagy te radar! A zoknik biztos nem szem magasan röpködnek, nyúlj be érte a fiókodba! Aki bújt, aki nem[i],az ajtók záródnak!
Kiértünk végre az utcára és ez is nagy szó. Lesz, ami lesz, innen már vissza nem fordulunk.
Viselkedni próbálunk, visszanyelni a pillanat hevében már kikívánkozó (sem nem kedves, sem nem bölcs) szavakat, ha még megy. Csakhogy sokszor már nem sikerül.
A végén pedig legtöbbször ugyanaz a képlet - apa vagy anya rángatni, húzni kezdi maga után a síró, mérges, megbántott, kétségbeesett (és neki természetesen kiszolgáltatott) gyereket.
Miközben felnőttség ide vagy oda, mérgemben és csalódottságomban én is szívesen sírnék, inkább pattogok és kiabálok vele. Aztán pedig, amikor kifulladva berobogok a dolgozómba, lerogyok és jön megint az önvád. Vele puffogok, mintha csak ő tehetne róla, hogy én nem tudok nyugodt maradni.
Hiába ígérem meg magamnak századszor, hogy azért sem fogok kiabálni, egyszerűen nem megy. Tudom, hogy valamit másképp, jobban kéne csinálni. Máshogyan közelíteni, máshonnan nézni, új szemmel, egy másik módszerrel megpróbálni.
Csak éppen ezen a már alaposan kitaposott úton sokkal könnyebb menni és nem kell hozzá gondolkozni se. Jön zsigerből, pont úgy, ahogy sose szerettem volna.
„Mester és tanítványa az erős sodrású folyó fölött üldögélnek, egy rozoga kis hídon és boldogan lóbázzák lábukat. Egyszer csak a tanítvány megkérdezi:
- Mester, ha beleesnék a folyóba, megfulladnék?
– Dehogy fulladnál – nevet a Mester – nem attól fulladsz meg, hogy beleesel, hanem attól, hogy benne maradsz!”
Fulladozom. Itt vagyok, megint ugyanabban a folyóban, és halvány fogalmam sincs, hogyan fogok innen kikászálódni.
Közben ügyesen mentségeket keresek a magam számára, miért is lehetetlen, hogy ez máshogy alakuljon.
Miért is nem kell, hogy bármi változzon. Miért is jó így, ahogy nem jó.
Hiszen nem költhetem ennél korábban, mert az egyszerűen embertelenség lenne.
Kiabálás nélkül, nekem egyszerűen nem megy. Valamin mindig felkapom a vizet.
Különben is jó okom van a kiabálásra. Hiszen, amíg ki nem engedem a hangom, addig csak tetvészkedik ez a kölök, vakaródzik, nem halad egy tapodtat se, megőrjít a piszmogásával.
Az agyamra megy, ahogy forgatja a szájában az ételt, azt a szerencsétlen vajas, párizsis zsemlét, körbe-körbe, csak rágja, mintha bizisten az egész, amit betömött száraz fakéreg lenne, vagy valami zuzmó, ehetetlen és rághatatlan, vagy fövetlen, vénséges, csupa ín és mócsing marhahús. Ő pedig csak küzd vele, látványosan, kínkeservesen kérődzi és semmi, de semmi nem halad lefelé a torkán.
Ugyan mit tehetnék, hogy megőrizzem a nyugalmamat?
Mondhatnám például, hogy kit érdekel az, ki mikor ér be, és egyáltalán odaér-e ő is időben. Csakhogy én ezt egyszerűen nem tudom ilyen lazán venni.
Nekem egyáltalán nem mindegy, hogy mikor érek oda és gyűlölöm, igen gyűlölöm ezt az állandó kirohanást és berohanást.
Minden alkalommal újabb keserű csalódottságot érzek, hogy ma sem sikerült.
Aztán másnap teszem ismét ugyanazt, ugyanúgy, és nem akarok arra gondolni, hogy ez egyszerűen nem normális, ez őrültség.[ii]
Nem maradhatok itthon és nem késhetek minden nap, nem kockáztathatom azt, hogy elvesztem a munkahelyen, mert kirúgnak. Szükségünk van arra a pénzre, amit én keresek.
„A pénz megolajozhatja az élet kerekét, de meg nem forgathatja, azt az érzelmek teszik.”[iii]
Minden elérhető fillérre szükségünk van. Így se győzzük…
Nem, tényleg nem vagyunk ezzel a gonddal egyedül.
Reggelente az utcák, metrószerelvények, buszok és villamosok megtelnek feszült, mogorva, türelmetlen, ideges felnőttek között kapaszkodó rosszkedvű, durcás, ide-oda taszigált, helyből lepasszolt, kényszeredett és lassacskán beletörődő gyerekekkel.
„Egyetlen napot sem élhetsz anélkül, hogy hatással ne lennél a körülötted lévő világra. Számít, amit teszel és neked kell eldöntened, milyen fajta hatást akarsz gyakorolni rá”[iv]
Zajlik a beszoktatás, a majd csak belerázódás…
Délután pedig, tíz-tizenkét órával később mindez mintha megismétlődne, egyfajta groteszk árapályként, a népek a gyermekeiket húzva, vonszolva (bár a reggeli rohamnál kicsit lassabb, elnyújtottabb és talán csendesebb módon) visszatérnek az otthonaikba, hogy reggel indulhasson újra minden előröl.
A fárasztó, zaklatott, hosszú, meleg napok végén nyögvenyelős, nyűgös, hűvös esték jönnek.
Azt hittem régen kész vagy ezzel! Fogd már meg és csináld, nekem sincs öt kezem! Nem hittem volna, hogy még ezt sem jegyezted meg! Semmit sem lehet rád bízni! Nem, amíg a leckéd be nem fejezted, addig nincs tévézés! Mit csináltál egész délután? Késő van, sötétedik, ne húzd az időt, indulj már mosdani!
Én pedig ismét mentségeket gyártok, főleg a magam számára.
Igyekszem megmagyarázni, hogy miért is helyes, sőt szinte szükségszerű, amit érzek.
Nyilván őt hibáztatom. Hogyha hibást keresek, őt látom meg, hiszen ő áll előttem és kifelé áll a szemem (ki tudja mikor néztem utoljára igazán tükörbe).
Nem kérdés, hogy vannak a gyermekemnek hibái. (Kinek nincsenek?) Pillanatonként találhatok egyet.
Nem adta át, amit a tanárnő üzent, aztán az iskola kapujában derült ki, hogy vinni kellett volna ezt is, meg azt is. Mert oda se figyel és mindent széthagy, ezt már tuti direkt csinálja.
Nem is szeretnék ebbe belegondolni, inkább gyorsan elsiklok fölötte.
Tartok tőle, hogy ha ezt alaposabban, közelebbről megnézem még nagyobb gondokat találok majd alatta, mögötte. Ha pedig ezeket meglátnám, hát akkor mégiscsak arra kellene gondolnom, hogy valamit mi nagyon nem jól csináltunk, és még ennél is nagyobb csalódottságot éreznék.
Különösen én, hiszen én vagyok az anyja, én voltam vele sokkal többet, biztosan nagyon rosszul csináltam. Lehet, hogy már teljesen elrontottam, félreneveltem.
Semmiért nem vállalja fel a felelősséget.
Pedig mi tényleg nem erre neveltük, itthon nem ezt a példát látta.
Mégsem lehetek ott mindenütt. Mindegy, mennyit dolgozok, arra feltétlenül szakítok időt, hogy az ő számára (a megfelelő előrejutásához) fontos ügyeket elsimítsam, ellenőrzöm a leckét, a táskát, a ruháit, stb.
Ha ráérek, még a szomszéd kislány édesanyjával is egyeztetek délután, náluk persze mindig be van jelölve, mi a lecke és elsőre tudja az a kis drága, mit is kért holnapra bevinni a tanító néni. Mekkora mázli, hogy ilyen közel lakik hozzánk az osztálytársa.
Azt viszont továbbra sem értem, mégis kire üthetett ez a gyerek?
„Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad.”[v]
Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus
Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!
[i] Kováts Kriszta: Ipi-apacs - https://www.youtube.com/watch?v=GNEds4WNWks
- Fény matat a falon, hajnal
árny ül a szavakon, hajnal,
tovaröpülő álmok hajnalban.
Fogkefe, fapapucs, szappan
a konyhai örömök, kávégőz
ma megint rólad álmodtam!
Refrén 1.: Aki szeret, aki nem, vagy ipi-apacs
aki bújt, aki nem jobb, ha szalad
ne legyek a hunyó, hiszen úgy félek
az is álom volt, hogy utolérlek!
- Indulok egyedül busz visz
hány kusza zötyögő emlék
az a tükör arc egy tört ablakban.
Szétesik, ami volt, el nem hagy
őrzik a cserepek, nem számít
ma megint rólad álmodtam!
Refrén 2.:Aki szeret, aki nem vagy ipi-apacs
aki bújt, aki nem jobb, ha szalad
ne legyek a hunyó, hiszen úgy félek
az is álom volt, hogy utolérlek!
- Végre letesz a busz, végáll
visz le a mozgólépcső
tovarobogok hűvös metróban.
Majd ez a nap is el, majd elmegy
nem marad emlék, mást mint, hogy
ma megint rólad álmodtam!
Refrén 3.: Aki szeret, aki nem…
[ii] Nem az, az őrült, aki valamely indíttatásból különös dolgokat cselekszik. Az, az igazi őrültség, ha az ember mindig ugyanazt csinálja, mégis hinni akarja, hogy más lesz az eredmény. Jorge Bucay
[iii] „Money might oil the wheels of life, buti t doesn’t turn them – emotion does that.” In: Penny Jordan: The Hard man, 143. Richard Clay Ltd. Bungay, Suffolk, Great Britain, 1985. By Mills and Boon Limited
[iv] You cannot get through a single day wikhout having an impact on the world around you. What you do makes a difference and you have to decide what kind of difference you want to make. Jane Goodall
[v] A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai; van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes semmint tehetetlen vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonság csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalán nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad. Némelyeknél ezek a változások hirtelen mennek végbe. Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Feltámadás, Első rész 59. Európa könyvkiadó Kárpátontúli területi kiadó - Budapest – Uzsgorod 1961.
