Mostanában valahogy nem gondoltam erre, viszont ahogyan és amikor ezt állította rólam, az nagyon fura érzéseket kavart fel.

A szerencsének ez az olvasata, nem egy eldöntendő kérdés. Nem igen, vagy nem. Sokkal inkább egy széles sáv, ami az egészen nagyon csekély szerencsésségtől a rettenetesen nagymértékűig terjed.

Azért lennék szerencsés, mert vannak nálam sokkal kevésbé szerencsések? Lehet benne egy kis igazság.

Mármint, hogy biztosan van, aki mindenét odaadná azonnal, hogy az én helyzetembe kerülhessen. Mintha ez csak így menne, hogy hopp, na, most meg lépést váltunk és helycsere.

Mindig, bárhogyan padlót fogok is a saját véleményem és érzésem szerint, lesznek a világon olyanok milliónyian, bocsánat, nyilván sokkal többen, legalább 3, de inkább 5 milliárd ember[ii], akik több szempontból, persze leginkább egzisztenciálisan és financiálisan sokkal nehezebb helyzetben vannak nálam.

Lássuk csak, ott vannak Afrika éhezői, Ázsia szegényei, Latin-Amerika nincstelenjei, és akkor még szóba sem kerültek Európa földönfutói, így aztán valószínűleg még kevesebbet is mondtam a valós becsült adatoknál.

„Ahhoz, hogy tisztán lássunk, néha elég megváltoztatnunk a nézőpontunkat”.[i]

Van munkám és képes vagyok, az általános és az aktuális egészségi állapotom, valamint a jelenlegi élethelyzetem alapján, eljutni a munkahelyemre, tehát tudok dolgozni. A munkám ellenértékéből (lehet, hogy csak alapszinten, de) fenn tudom tartani magam. Ez aztán a nagy szerencse. Hát, ha csak úgy nem.

Nem kaphatnék egy másik sorsjegyet, amin inkább az van, hogy szerepelek a Forbes listáján a világ leggazdagabb emberei közt?

Mihez képest vagyok szerencsés? Ha kifogynánk valahogyan az előnyös vagy előnytelen összehasonlítási lehetőségekből, végső adunak, mint a viccben, mindig ott a Vasedény.

Egy kis vidéki, állami cégnél dolgozom. Csak 130-140 százalék a vizsgálati naplóm esetszáma alapján a túlterheltségem mértéke a tavalyi (egyébként nem gyenge) évhez képest és így november végére képes voltam kivenni a hivatalosan járó szabadságom felét. Kinek a szemében vagyok szerencsés?

A magaméban most biztos nem, mert elképesztően, piszkosul csalódott vagyok. Ugyanis egyáltalán nem erről volt szó. Nem ez volt a tervem. Úgy szerettem volna valamennyit lendíteni itthon, hiszen lassan nincs a lakásnak olyan szeglete, ahová nézve nem egy valamikor félbe maradt, sokkal korábban elnapolt folyamaton, félbehagyott tevékenységen akadna meg a tekintetem.

Közben rohamléptekkel közelít az év vége, én pedig már régen megígértem magamnak, hogy az idén akárhogyan is, de lesz kreatív részem az ünnepi ajándékozásban.

Hetekkel ezelőtt bevéstem a naptáramba, hogy végre ezen a héten, szabadságon leszek. Legalábbis négy napot az ötből.

Tudom persze, az is nagy szerencse mások szemében, hogy nekem csak nappalos műszakokból áll és öt napos a munkahét. Akkor is, ha mindig hozok haza munkát, és szinte minden este dolgozom még egy kicsit, hogy hátha utolérném magam.

Erre itt ülök a nagy nehezen megszerzett, kiböjtölt szabadságom közepén a torokfájásommal, a "hurutkától" kapott nagyszerűen fojtogató köhécseléssel, a szűnni nem akaró gyengeséggel, és a sokadik teám dédelgetése ahelyett, hogy jól megnyugtatna, direkt bűntudattal tölt el.

Nem kicsit, hanem teljesen lemerültem. Ne is mond, hallani se akarom, hogy ebben is én lehetek a hibás.

Gonosz ráadásként esik az eső, jönnek-mennek a frontok, velük ingadozik a légnyomás, fáj a fejem és az egyetlen valódi vágyam, amit nem létező erőmet összeszedve támogatni tudnék, hogy pokrócostul bevackolva a kanapé sarkába, megnézzek valami egészen finoman langyos, romantikus filmet.

Irigylem azokat, akik nem tudják, nem akarják, nem szokták hazavinni a munkát.

Igenis irigylem, lehet, hogy ez nem túl szép dolog, de legalább bevallom. Különben is: az önző csak magára gondol, az irigy másokra is!

Mondjuk az értelmiségi elfoglaltságot hivatástudattal űzők között ritka, aki egy gondolatot, egy rágódásra érdemes problémát sem visz haza. Mifelénk nem elég a munkaruhát (ami nincs is) a szögre akasztani.

Számomra ebben nem a sohasem a lényeg, hanem az a távolság, ami ezt a szinte mindig durva gyakoriságától elválasztja.

Nem vágyom a futószalag mellé, nem lett új álmom a vasbetonszerelés, sem a CNC hegesztés, sem az olajkútfúrás, sem az alagútásás, se a felszíni bányaművelés, pedig ezeket a munkákat tuti nem tudnám hazahozni az egyébként tekintélyesen nagy ridikülömben.

Szóval nem azokat irigylem, akik nem képesek otthon tovább dolgozni. Hanem azokat, akik bűntudat nélkül elviselik, hogy a második, harmadik ember munkája, amik az évek alatt az elbocsátások, szűkítések és racionalizálások nyomán a megmaradt dolgozókra halmozódtak, ne legyen elvégezve.

Gyűlölöm a feltorlódó, előttem görgetett maradékokat.

Lehet, hogy ez mások számára furán hangzik, de én szeretek dolgozni.

Sőt, szívesen rádobok egyszer-egyszer a tempóra még egy lapáttal, ha akármilyen külön ok miatt gyorsabban kell, hogy elkészüljünk. Kifogásom az ellen van, ha utóbb a felpörgetett tempót akarnák beállítani átlagosnak, megszokottnak és aztán ezt tekintenék folyamatosan elvárt normának.

Azokat irigylem, akik mardosó bűntudat és kellemetlen szájíz nélkül tudnak otthon, a nyolc óra munkájuk után pihenni.

Azokat irigylem, akik befejezik, akik kipipálják a munkahelyen az aznapra előirányzott tevékenykedést.

És még kifejezettebben azokat, akiknek az egy napi munkája a nyolc óra munkaidő alatt elvégezhető.

Ne nevettessem ki magam?

Hol van az már, amikor nyolc óra volt a munkaidő, ma már mindenki tudja, hogy a nyolc órás állás 9-10 óra munkát jelent, ha nem többet.

Én már csak ilyen maradi vagyok, majdnem gyepes.

Akkor, amikor nyolc óra munkát számolnak el a fizetési cédulámon, akkor képes vagyok azt hinni, hogy az utalt összeg pontosan nyolc óra munkaként meghatározott tevékenységem egyezményes ellenértékét képezi.

Kikérem magamnak, nem nyafogok. Csupán azért panaszkodom, mert szeretném ismét visszakapni az egy személyes munkaköröm, ahol megélhetem a jól végzett, a (legalább néhanap) maradéktalanul elvégzett munka örömét, nagyon hiányzik.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Antoine de Saint Exupery

[ii] https://www.youtube.com/watch?v=k8njRmW0BWA