Mire van erőnk? Na, ez egy igazán huncut kérdés.

Nyugodtan képzeljük magunkat egy valódi interjú helyzetbe: lelkesen, motiváltan, nyitottan beszélgetünk valakivel, aki kedves, tisztelettudó, érdeklődő és érzékeny. Igen, ez az.

Tényleg szeretnénk a feltett kérdésre válaszolni, mert fontos nekünk, hogy kibontsunk, megmutassunk egy darabkát belső világunkból. A jobb megismerés szándékával vallatjuk egymást és közben magunkat.

Nem lózungokat és trendi hazugságokat cserélgetünk ki műmosollyal, nem a közhelyszótár kiemeléseinket egyeztetjük sztár allűrökkel[i].

Egyszerűen arra keressük a választ, hogyan dől el, hogy mi marad bent és mi szóródik ki a napi időbeosztásunkból. Hiszen, ha nem is aprólékos, kényszeres pontossággal, vagy szőrszálhasogató alapossággal, de mind beosztjuk valahogy az erőt és az időt, ami legtöbbször sehogy sem elég.

Tehát takarékosan próbálunk vele gazdálkodni, vagy mégse?

A közkeletű, bár durván leegyszerűsített elképzelés szerint, az emberi test az energiáit a bevitt ételből meríti.

Anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennénk, tekintsük most a napi működésünkhöz szükséges bevitt, erővé átalakítandó táplálékot egy egységnek (úgy mint, reggeli+ebéd+vacsora).Sebesen lépjünk tovább annál a sekélyes tocsogónál, hogy mégis ki szerint, mennyi kell egy magunkforma embernek és mindenképpen ugorjunk át a zsombékos felé, arról az alattomosan mocsaras részről, hogy ki kinek vallaná be, egész pontosan mennyit is eszik.

Maradjunk talán abban, hogy alaposan megfontolt elgondolásaink alapján, a szervezetünk optimális működéséhez kell ez meg az, amit a tudomány mai állása szerint legjobb módon, ilyen és ilyen alakban, olyan eloszlásban kellene megszereznünk.

Ha idáig értünk, akkor elvileg megvan végre a napi komplett kosztunk kívánatos listája, csak beburkoljuk, és az általános nézetek szerint, ezzel rendben is volnánk.

Ha itt sikeresen átevickéltünk a millió önjelölt táplálkozási guru, fogyási tanácsadó, súlyőr, fitnesz menedzser, derék varázsló, háj elsuttogó szorgalmasan körbepisilt (de ettől még durván átfedő) területén már meg is érkeztünk:

Ma már eleget ettünk, tehát van energiánk egész napra!

Ja, hogy ez egyáltalán nem így megy?

Hiszen attól, hogy megettük három szépen és harmonikusan elosztott adagban mindazt, ami a szervezetünk működéséhez kell, amit a bölcs és tanult segítőink szerint nekünk nemünkre, korunkra, súlyunkra, felmért kondíciónkra és a betervezett napi erőfeszítésünket szem előtt tartva ildomos, még egyáltalán nem biztos, hogy menten elöntött minket a nagy erő.Bezzeg, ha a kedvenc vesszőparipám nyihogni kezd az elmémben, még tán azt sem veszem észre, hogy eddig egész nap nem is ettem.

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk![ii]

Aztán ott van legtöbbünkön az a sok finom korábban bekebelezett és jó alaposan elraktározott energia, nem kéne még kapkodni sem azzal a bevitellel...

A végén pedig dehogy is megy jobban attól a szekér, sőt!

A motor le-lefullad, az indítónyomaték nagyon kevés, képtelen felvenni a kívánt fordulatszámot, az illesztékek recsegnek, ropognak, csikorognak, gyér a pöfögés, inkább csak a böfögés meg kipufogás megy…

Máig emlékszem az elképedésre, amikor a kolléganőm férje kijelentette, hogy soha, egész életében nem érezte magát fényesebbnek és energikusabbnak, mint az első lé böjt kúrájuk hatodik napján.

Akkor most, hogy is van ez?

Rendben, tudom ez azért extrém, és ne menjünk rögtön ilyen messzire, de abban például lehetünk egészen biztosak, hogy a lélek erőinek működtetéséhez másfajta táplálék (is) kell.

Tartok tőle, hogy annak az energiának, ami belülről valóban tettekre sarkall, a saját rakétánk tüzelőanyagának[iii], nem sok köze lehet a reggeli vajas kenyérhez, vagy a bevitt kalóriák számához.A közkeletű ír bölcsesség szerint: Szakíts időt a gondolkodásra, mert ez az erő forrása![iv]

Igyekszem én. Tényleg, igazán nagyon igyekszem.

Bár ebben a helyzetben ez cseppet nem egyszerű, mert...

Ha legalább egy sűrű, árnyas erdő, csörgedező hegyi patak, vagy egy használható vízpart lenne a közelben, folyó is megteszi, ha tenger nincs.

Lehet, hogy a belső feltöltődés, az energikusság érzése inkább kapcsolódik a természet közelségéhez, mint a tápanyag bőséghez? Egyes kutatások szerint, egy természeti kép 40 másodpercnyi nézegetése is mérhetően áthangol, megnyugtat, összeszedetté tesz és energiával tölt el bennünket.

„Gondolkodni próbált; emez erőfeszítéséből semmi sem sült ki. Inkább nem is erőltette. Hagyta sodortatni magát, úszott a fénnyel, a levegő illatával, megfoghatatlan kedves érzéseivel. Úgy hitte láthatatlanná vált, összeolvadt a gyönyörű délelőttel, része a nyárnak. Mélyzöld lombok bókoltak körülötte, szinte fájón, szívet szúróan szépek; nyalka füvek, érzéki virágok és torkos rovarok fertőzték cifrátalan, tiszta életörömükkel.”[v]

Mi van akkor, ha számunkra éppen nem a szemlélődés, hanem a mozgás a kulcs a feltöltődéshez?

Az aktív sportok szerelmesei nem győzik hangsúlyozni, hogy kell egy kis idő, amíg a napi gyakorlás jobbadán fogcsikorgatva megy. Aztán viszont, hogy beépített rutinunkká válik, a testünk ráérez az edzés ízére és magától is kívánni, majdnem követelni kezdi a „napi betevőt”, a megszokott fizikai terhelést, ami a fáradtság mellett jóleső megelégedettséggel és más irányú tettrekészséggel is eltölt. 

És ha sohasem pörögtünk, mint az orsó?

Ha az egész életünkön úgy vonultunk át méltóságteljesen, mint a körmenet?

Megfontoltan, kimérten, vagy csak lassan mozdulunk, mint az alsó malomkő?

Esetleg a megszokás volna a kulcs?

Nem az energia, amit beviszünk, hanem ahogyan éljük az életünket,?

Az amire szánjuk, amire használni akarjuk azt az erőt?

Ha valódi megelégedéssel az tölt el, az lelkesít és serkent bennünket egy újabb akcióra, hogy az előző megvalósításunk mennyire fejezte ki saját értékeinket és elfogadott elveinket?Ha a meggyőződésünk a célunk, a következő lépésünk helyességében és fontosságában a kulcs, az adja meg a hozzáférést belül a saját tartalék energiáinkhoz?

Ha az alapján marad benn valami a „mindenképpen megteszem" listában, hogy előrébb vitte a fejlődésünket a bennünk lévő jó és rossz harcában és ezzel közelebb juttatott egy lépéssel ahhoz, akivé válni szeretnénk?

Hiszen hogyan jöhetne létre bármilyen fejlődés, ha nem feszülne egymásnak két ellentétes erő a változás motorjaként, valahogy úgy, mint a Két farkas tanmeséjében:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta:

- Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.

Egyikük a Rossz. A düh, irigység, féltékenység, sajnálat, szánalom, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego.

Másikuk a Jó. Az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit.

Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:

- És melyik farkas győz?

Az öreg indián mosolyogva válaszolt:

- Az, amelyiket eteted.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

[i] Allűr (francia eredetű) szó köznyelvi jelentése: Megjátszott, erőltetett magatartás, modoros, nem természetes viselkedés, amellyel egy személy előkelőbbnek, finomabbnak akar látszani a valósnál (többnyire a társadalmilag valaki fölött lévő csoportokhoz, mintákhoz való gyakorlatlan igazodás miatt).

[ii] József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/levegot.htm

[iii] „Her time - She has been feeling it for awhile now – that sense of awakening. There is a gentle rage simmering inside her, and it is getting stronger by the day. She will hold it close to her – she will nurture it and let it grow. She won’t let anyone take it away from her. It is her rocket fuel and finally, she is going places. She can feel it down to her very core – this is her time. She will not only climb mountains – she will move them too.” Lang Leav

Ami amatőr fordításomban így hangzik: Az ő ideje – Egy ideje már érezte ezt, az ébredés érzését. Egyfajta szelíd düh izzott benne, ami egyre erősebb lett a napokkal. Közel tartotta, magához ölelte és engedte nőni. Nem hagyta, hogy bárki is elvegye tőle ezt. A saját rakétájának a tüzelőanyagát, amivel végül is menni fog. Lent a lénye mélyén érezte, hogy ez az ő ideje. Nemcsak megmássza majd a hegyeket, de meg is mozgatja őket.

[iv] "Szakíts időt a munkára, mert ez a siker ára!

Szakíts időt a gondolkodásra, mert ez az erő forrása!

Szakíts időt az olvasásra, mert ez a bölcsesség alapja!

Szakíts időt a játékra, mert ez a fiatalság titka!

Szakíts időt a kedvességre, mert ez a boldogság kapuja!

Szakíts időt az álmodozásra, mert ez az út vezet a csillagokhoz!

Szakíts időt a szerelemre, mert ez az igazi életöröm!

Szakíts időt a vidámságra, mert ez a lélek zenéje!

Szakíts időt a pihenésre, mert ez a megújulás forrása!"

Ír bölcsesség

[v] Molnár Éva, írói álnevén Vavyen Fable