A januári reggel csípős hidegében filigrán[i], fiatal nő előzött meg a járdán, határozott, ruganyos, szinte táncosan könnyed léptekkel haladt.

Az én aktuális ízlésemhez képest, ami finoman szólva öregesen megfontolt, a szokásos téli időjárásra tekintettel előszeretettel réteges, és a létfontosságú szerveket körültekintő óvatossággal takaró ruházkodást diktál, ő borzasztóan lazán felöltözöttnek tűnt, apró, derékig se érő, vékonyka bőrdzsekijében, szűk farmerjában és hosszú csizmájában.

Oldalán tenyérnyi „táska” libegett, akkorka, hogy talán, de nem egészen biztosan, a pénztárcám egymagában még belefért volna.

Ez igen, gondoltam, ő aztán tényleg extra súlyoktól mentesen utazik.

Egyáltalán nem úgy, mint én.

A hétköznapi válltáskám néha a reptéri ellenőrzésnél sem menne át a súlya miatt fedélzeti használatra, pedig többek hangoztatott gyanújával szemben nem maradt benne egy korábban kapitulált német hadosztály.

Legalábbis még nem találtam meg.

Igaz, más dolgokat is kellett már sokáig keresni és akkor sem biztos, hogy megleltem benne. 

A táskám teljes túlélőkészletet tároló jellege egyébként évek óta tagadhatatlan. Ráfoghatnám persze arra, hogy hosszasan kisgyermekes anyuka voltam és jobbára magamra utaltan, leginkább gyalog közlekedtem a gyerekekkel, mondjuk nem éppen tegnap. Vagy arra, hogy szeretem, ha kéznél vannak a saját dolgaim, minden eshetőségre gondolva. Vagy tegyük fel, hogy ehhez a szokásomhoz több köze lehet a személyes tárgyaimhoz való ragaszkodásomnak és a lehetséges helyzetek szélesen előre elgondolt skáláját felölelő felkészülési szándékomnak. Ráadásul sok éve több helyen dolgozom, ami hivatalos vagy annak készülő papírokat jelent, oda-visszahurcolt jegyzőkönyveket, vizsgálati anyagokat, véleményeket, piszkozatokat, néha kifejezetten terjedelmes és súlyos paksamétát.

Néztem, ahogyan távolodott és érdekes asszociációk zakatoltak a fejemben a visszahúzó súlyok és látható terhek nélkül elröppenő édes, gondtalan fiatalságról.

„Meséje van az útnak,
rajta történetek járnak,
lépéssel
olvasod.”[ii]

Gyorsan haladni, szinte reppenve, elengedett kézzel.

Esetleg zsebre dugott kézzel, vagy akár fütyörészve.

Bátran és lendületesen törni előre, bízva a jövőben, az előttünk álló élet feltétlen, mindenki számára elérhető gazdagságában és végtelennek ható lehetőségeiben…

Vajon mi az, ami minket, többieket most megakadályoz abban, hogy a mi lépteink is rebbenően könnyűek legyenek?

Mi az, amit le kellene rázni magunkról? Mi béklyóz bennünket?

Mi olyan nehéz az életünkben, hogy foglyul ejt, és még a képzelet időnkénti szárnyalásának sem enged?

Az évek óta lerakódó, halmozódó, ránk telepedett ólmos fásultság, a fáradtság, az unalom, az érdektelenség, a reménytelenség, a közöny képezik azt a súlyt, ami szorosan a talajhoz rögzít?

„A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.” [iii]

A bebetonozott hitek, a földhöz ragadt szemléletünk pányváznak minket ide, ezek miatt nem bontogatjuk mind a szárnyainkat?

A múlt ködében kontúrjukat vesztett, komor, sötét válságok maradnak mögöttünk, amiken átküzdöttük magunkat, de a hordalékukat, amit bennünk hátrahagytak képtelenek vagyunk elengedni.

Vonszoljuk magunkkal az egyre növekvő múltunkat, mint egy hatalmas uszályt, amire képzeletünk hímezte rá burjánzó életerőnkkel vastagon, gazdag részletekben, a bejárt út kacskaringóit.

Talán még ennél is nehezebb, szinte hátraránt és visszahúz az élve eltemetett múlt.

A titkos lapok életünk történetében, oldalak, fejezetek, események, amik átitatódva a szégyen, a félelem és a bűntudat érzéseivel telítődtek. Bevallhatatlan hazugságok, csalások, bűnök, amikért magunk előtt nem nyertünk feloldozást. Szorosan hozzájuk tapadva, körülöttük gubót képezve rétegződnek egymásra az egyre növekvő áldozataink, hogy mindaz, ami bár nem lett volna szabad, de mégis megtörtént, mások előtt, immár örökre titkolva és leleplezetlenül maradhasson.

Kirívó, példátlan, rettenetes élmények, amik felett nem tudunk napirendre térni, amik elszigetelnek, amiket képtelenek vagyunk másokkal megosztani.

Régi, lassan szivárgó sebek, bántások, amikért nem termett bennünk megbocsátás. Az elutasítás, a kirekesztés nem felejthető képei, belül messzire hallatszó visszhangja.

Lehúznak a mindennapok kicsinyes harcai, egzisztenciális küzdelmei, sűrű, súlyos anyagi gondok.

Nyűgöznek, nagy terheket jelentve a feldolgozatlan veszteségek és ez nem csak a nagy bizonyossággal mindenkit elérő gyász. Az elvetélt álmok, elpuskázott lehetőségek, kudarcok súlyát cipeljük, a régen megbánt döntések, a véletlen lőtt bakok, a valahol-valakiknek meg nem felelés emlékeit.

A meg nem értettség, a soha el nem múló másság, a mindig mindenki mástól különbözőség sokáig sajgó sebének terhét.

És nem csak a múltunk lehet nehéz. A jelenben is bonyolult, gubancos kapcsolati gondokat húzhatunk magunk után. Az elkötelezettségek és felelősségek kiterjedt hálóját cipelhetjük botladozva, a kötelékek között megtapadt neheztelések, a másik soha nem említhető vétkességére, álságára, csalárdságára mutató terhelő bizonyítékok súlya miatt akadozó léptekkel.

„Kiválasztottam a három, számomra legjelentősebb igét:

"szeretni, szenvedni, tudni".

Vajon léteznek-e egymás nélkül?”[iv]

Nap, nap után görgethetjük magunk előtt, végtelen hegymenetben az elkeserítően kemény, hatalmas megalkuvásokat, amelyek alattomosan az életünk minden örömére törnek.

Persze olyan is akad, aki szinte sportosan rázza le magáról a teherré lett kötődéseket, ámbár lehet, hogy ő meg a folytonos újrakezdés vágyát hordozná inkább bilincsbe verve belül…

Még mindig kérdéses lenne, hogy milyen súlyok nyűgözhetnek a földre?

Azon túl, hogy a hétköznapi szokásaink, rigolyáink egyre sűrűbbre szövődött láncai már önmagukban is akadályozzák a szárnyalást.

„Amikor sötét helyre kerülsz, időnként hajlamos vagy azt hinni eltemettek.

Lehet, hogy elültettek. Virágozz!”[v]

A jövőtől, az ismeretlentől való félelmünk, a biztosan bekövetkező rossztól való rettegésünk, visszatérő, nem enyhülő aggodalom formájában a jelen egyébként könnyebb pillanataira is mázsás súlyként nehezedhet rá.

Főleg, ha úgy határoztunk, hogy a bizonytalan, körül sem határolt félsz, a szorongás, majd attól enyhül, ha még többet félreteszünk, és még nagyobb tartalékokat képzünk, még több munkával, még nagyobb aktuális erőfeszítéseket vállalunk fel azért, hogy a lehetőségeinket körbebástyázzuk, magunkat megacélozva, pajzzsal, vérttel, páncéllal kivédjünk mindenfajta támadást, hogy bebiztosítsuk az általunk elgondolt jövőt.

A jövő pedig természetesen, akármit, akármilyen alapossággal gondolunk is el róla, mindig alapvetően bizonytalan marad.

„Hajlandó küzdeni? Mert rögtön az elején megmondom, hogy eljutni onnan, ahol van, oda, ahová el akar jutni: harc. Önmagával kell megküzdenie. Mi magunk vagyunk a súly, amit a saját érdekünkben odébb kell tennünk – amennyiben úgy döntünk, hogy átrendezzük életünk színterét. A legtöbbször képtelenek vagyunk meghozni ezt a döntést. Miért? Miért olyan nehéz előrelendítenünk magunkat, még akkor is, ha valami jobb felé tartunk? Azért, mert bármilyen kevéssé kielégítő az, ahol vagyunk, kényelmes.” Judith Sills

Innen nézve, nem maga a csoda az, ha a félelmünk az ismeretlentől, vagy akár az általunk előre vetített már ismerőstől mégis megengedi néha, hogy ruganyos léptekkel, lendületesen és bizakodóan haladjunk előre?

Nem varázslatos, ha egy kicsi időre játékosan könnyűnek, szépnek, egyszerűnek láthatjuk a világot és benne önmagunkat?

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Filigrán – latin eredetű szó, jelentése karcsú, vékony.

[ii] Vaskor Gréta: Mert mindennek van meséje

[iii] Weöres Sándor: A boldogságról

A kis jércét nem irígylem én,
amikor kapar az udvar szemetén.
Irígylem a kotlóst: lázban, egyedül
az áthevülő tojásokon ül
s a változás titka körülkerengi.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

A gondolat itt, ott, mindenütt
élő szövetet bont és sebet üt.
Ha sokallod mennyi rajta a seb,
fuss, mint a háromlábú eb,
fuss vissza, míg nem késő visszamenni.
A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

Ugyanez zseniális vágásokkal:

https://www.youtube.com/watch?v=DgxW3XoDwc8

A képek anyagául szolgáló eredeti film is figyelemreméltó.

[iv] Ancsel Éva (1927.05.23.-1993.05.01.) magyar költő, filozófus, esszéíró

[v] When you’re in a dark place, you sometimes tend to think you’ve been buried. Perhaps you’ve been planted. Bloom. by Christine Caine