Na, ez rosszul kezdődik.

A vonzáselmélet hívei már most, a címnél lehurrognának, hogy ez így nem jó.

Egyszerűen nem szabad a figyelmemet a küzdelemre, a kínlódásra, az ellenállásra függeszteni, mert ezzel azt éltetem, erősítem, tehát már csak ettől is folyamatos harc várható.

Akkor most nekifutok újra, lehetne a cím például: A kilók és én

Nem, mégse. Ezzel már most elégedetlen vagyok, mert ebben meg a saját szerepem lett csupa passzív, ennyire azért nem rajtam kívül álló, nem teljesen független tőlem ez a dolog.

Azt hiszem ebbe a gondolatba alaposan beleakadtam, de most nincs kedvem tovább filozofálni rajta. Szerintem itt simán ugorjunk.

Vegyük hallgatólagosan úgy, hogy a szóhasználattól függetlenül már bemondtam a főcímet:

A (nem is új keletű, nem is kis, és nem is rövid lélegzetű) problémám, hogy nem szeretnék több óvatlanul, fokozatosan, majdhogy nem észrevétlen felszedegetett kilócskát cipelgetni.

Azért, mert ez nagyon nem tesz jót nekem. És körülbelül eddig is tart az ez ügyben tanúsított érett, átgondolt és megfontolt viselkedésem, tudatosságom.

Hiszen imádok nagyokat főzni. Szenvedélyesen szeretek finomakat enni, társaságban még inkább, pedig ez legtöbbször kifejezetten nyakló nélkülire sikerül.

Persze a vicc kedvéért onnan is nézhetnénk, hogy semmi baj se lenne a mérlegen megjelenő számokkal, ha elegendő volna hozzá a magasságom...

• „Doktor úr! Hány centi hosszúnak – kérdezi a beteg – kéne lennem, hogy normálisnak számítson a mostani súlyom?
• Úgy, négy méternek!”

Azt hiszem, nőni már nem fogok, ennyit meg pláne sohasem.

Maradjunk annyiban, hogy a hivatalos álláspont szerint, még mindig nem mozgok ehhez, a bevitt kalória mennyiséghez eleget. Ez itt a gond.

Csak csendesen, így köztünk maradóra mondom, kényelmes, majdhogy nem lustácska vagyok. Persze, hogy nem kiabálnám világgá, hiszen ez nem dicsőség.

Nem mintha úgy, hogy hallgatok róla, nem lenne, a kevésbé éles szeműek számára is jól látható a végeredménye az evéshez való felelőtlen hozzáállásomnak.

A szükséges fogyás, mint téma egyébként időszerűbb tán nem is lehetne – na, esetleg még a bikini szezon kezdetén.

Az ünnepi nonstop zabálások sok helyen odanyomtak sokak formájának, és az újévi új élet kezdés is őrült divatos aktuálisan. Én viszont nem vagyok fogadkozós fajta.

A reklámok tele vannak a fogyást támogató, elősegítő, gyorsító (vadul természetes anyagokból álló és hulla egészségesnek kikiáltott) pirulákkal, valamint hihetetlenül hatásos ilyen-olyan izmokat pikk-pakk gatyába rázó készülékekkel.

Sajna, minél jobban tukmálják, (minden adón, meg még a csapból is ez folyik) én annál gyanúsabbnak, és egyre kevésbé hihetőnek érzem, hogy ez jelenthetné számomra a megfelelő megoldást.

Pedig, milyen egyszerű is lenne, jó drágán megveszek egy nagy adag, ki tudja mit, ezzel azonnal, piszkosul megnyugtatom a lelkiismeretem.

Hiszen ugye, rögtön mindenki láthatja, milyen komoly és felelősségteljes ember vagyok, mennyit áldoztam az egészségemre!

Aztán persze alaposan átolvasom a varázsszer használati útmutatóját és kiderítem, hogy őrült gyanús hozzávalók kerültek bele, ráadásul minden egyes mellékhatása külön-külön is direkt veszedelmes, szóval biztosan nem veszem majd be.

Ezzel pedig vissza is kerültünk, jó drága tanulópénz leperkálását követően, a kezdő mezőre.

Van, akinél hatásos az ijesztgetés is, nekem valamiért legtöbbször nem az. Lehet, hogy megedződtem a pár évtized kórházi munkában, vagy csak ahogy múlik az idő, már nem vagyok olyan nagyon ijedős.

Hiszen, ha jobban meggondolom, hát cseppet sem lógok ki a tömegből, de talán ez csak a bennem is lakó, tipikus Pató Pál úr, az „ej, ráérünk arra még” szövegével?

Valamiért én sem hiszem el igazán, hogy tényleg nagy baj lehet a túlsúlyból hosszú távon?

Én sem tudom komolyan venni, hogy rám is vonatkozik?

Nem csak másoknál jelent közeli bajt a gyenge erőnlét, a fújtató szuszogás a lépcsőn járásnál, az elfúló lélegzet és a pocakkal szenvedés a hajlongásnál, vagy a zuhatagos izzadás a legkisebb erőfeszítésre?

Nem csak másoknak megy gallyra az anyagcseréjük a hasi (meg persze a test szerte szépen szétoszló) zsírtömeg növekedésével?

Nem csak másokat fenyeget a rengeteg munka és a folyamatos stressz miatt a szervezetük gyors elhasználódása, fokozott sérülékenysége, és gyengülő immunrendszere?

Nem csak másoknak lassul és romlik az emésztésük, emelkedik a vérnyomásuk és ingadozik a vércukruk?

Nem csak másoknak növekednek a vérzsír értékeik, és jelennek meg az artériáikban, foltokban a zsíros-meszes lerakódások, a szűkületek, akadályozva az véráramlást, növelve a szív és agyi infarktusok közvetlen kockázatát?

Nem csak mások tapasztalják, hogy a növekvő testsúly cipelése időnap előtt tönkre vágja az  ízületeiket, és a gyakran jelentkező fájdalom ördögi körként eltántorít még a megmaradt mozgások gyakorlásától is?

Jól tudom, hogy nincsen valódi mentségem a rendszeresnek mondható, túlzott mértékű evészetekre. Nem tagadom, hogy a kellő önfegyelem hiánya itt felrémlik időnként.

A magamra kényszerített szigorú korlátozások hosszú távú hatékonyságában nem hiszek, sem a drákói szigorral véghezvitt böjtökben, sem másfajta önsanyargatásban, sem a gonoszul kiegyensúlyozatlan diétákban, étrendi megszorításokban. Ahogy a másokkal, az önmagunkkal való kegyetlenkedést sem gondolom egészségesnek, de követendőnek sem.

Tapasztalatból tudom azt, hogy azonnal lázadozni kezdek, ha bármibe belekényszerítenének, még akkor is, ha ezt én tenném saját magammal.

Általában csak szép finoman, óvatosan közelítve lehet nálam célt érni.

Nekem készülnöm kell a változtatásra, ha most tényleg haladást akarok, akkor fokozott figyelmet kell fordítanom a gyenge pontokra és okosan kell beszélnem a saját fejemmel. Ellensúlyként beszereztem a kedvenc helyettes (nulla kalóriás) rágni valókat: friss, ropogós zellert, nem fás petrezselymet, sörretket, fekete retket és persze melléjük kedvcsinálónak, színes gyümölcsöket. Hátha így elérhetem, hogy tovább a zacskójában marad a chips és a dobozában a maradék szaloncukor.

Ismerem magam annyira, hogy tudjam, milyen könnyen lehervasztják a lelkesedésem az olyan nagyszabású feladatok, ahol a befektetett munkám, az alkalmazkodásom, az erőfeszítésem szinte észrevehetetlenül apró eredményeket hoz, amiket a kutya sem lát meg. Ez pedig most garantáltan valami ilyesmi lesz, szóval magamnak kell érzékelnem és értékelnem minden mini pozitív elmozdulást.

Az erőltetett menetben haladáshoz, általában nekem extra figyelem, és sok dicséret kell. Különösen fontos, hogy ne támadjam le, és főleg semmiképpen ne dorongoljam földig magamat. Akkor se, ha lassan indulok, akkor se, ha alig mozdulok, vagy akár vissza is lépek kettőt. A hullámvölgy az út fontos része, minden hegymenetben garantált.

„Még senkit sem szidtak jobbá.” -  Böjte Csaba

Szép szó, gyakori biztatás, és a haladásra összpontosítás nálam a megfelelő, természetesen hosszútávú stratégia, de hiszek abban is, hogy összefogva, szeretettel és megértéssel hatékonyan támogatni tudjuk egymást, ebben a kimondottan nehéz feladatban.

Nekem elismerésre van szükségem az apró előrelépésekért, főleg magamtól, hogy lám, ma a folyamatosan jelenlévő kísértés (ki tudja meddig nagy változatosságot nyújtó készlet felhalmozásról híres, telis-teli kamarám, csurig buggyantott nagy mélyhűtőm, valamint a polcokon még ott csábító, az ünnepről maradt tartósabb édességek) ellenére nem rágtam egész este, mint az egér. Ma nem, és ez az, amit éppen értékelnem kell.

A holnappal most nem foglalkozom, mert ha túl messzire tekintek előre, biztosan elgyávulok. A lelkünk sötétjében kuksoló árnyékokat viszont csak bátorsággal, fokozott elővigyázatossággal, kellő körültekintéssel szabad és érdemes megközelíteni.

„Helló Sötétség, öreg barátom”[i]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Hello darkness, my old friend

I've come to talk with you again

Because a vision softly creeping

Left its seeds while I was sleeping

And the vision that was planted in my brain

Still remains

Within the sound of silence

In restless dreams

I walked alone

Narrow streets of cobblestone

'Neath the halo of a street lamp

I turned my collar to the cold and damp

When my eyes were stabbed by the flash of a neon light

That split the night

And touched the sound of silence

And in the naked light I saw

Ten thousand people, maybe more

People talking without speaking

People hearing without listening

People writing songs that voices never share

And no one dared

Disturb the sound of silence

"Fools, " said I, "You do not know

Silence, like a cancer, grows

Hear my words that I might teach you

Take my arms that I might reach you"

But my words, like silent raindrops fell

And echoed in the wells, of silence

And the people bowed and prayed

To the neon god they made

And the sign flashed out its warning

In the words that it was forming

And the sign said,

"The words of the prophets are written on the subway walls

And tenement halls"

And whispered in the sounds of silence

Simon and Garfunkel: The sound of silence, original 1964. - https://www.youtube.com/watch?v=4zLfCnGVeL4

Disturbed - The sound of silence (magyarul) - https://www.youtube.com/watch?v=eTtQ1iMR8ZI