Ezután is el fogom engedni a gyerekemet táborozni

Úgy látom, hogy a szülők, szerte a világban - miután magukhoz tértek és megemésztették a hírt - kétféleképpen reagálnak az olasz tragédiára: "Én ezek után soha nem fogom elengedni a gyerekemet kirándulni" , vagy
"Nem lehet bezárni és mindenből kivonni a gyereket."
Melyik a helyes döntés? Ki tudja, mindenkinek más.
Én inkább a második csoportba tartozom, és körömrágva, izgulva, de el fogom engedni a gyerekemet táborozni, kirándulni, diákcserére.
Közben pedig sűrűn eszembe jutnak majd a saját iskolai utazásaim. Hogy miközben busszal róttuk Európát, szuper jól szórakoztam. Világító karkötővel, rágcsálnivalókkal, filmekkel és fontos beszélgetésekkel múlattuk az időt. Egy pillanatra sem merült fel, hogy bármi bajunk ...









Kinyílnak az adventi kalendárium ablakai, és egyre türelmetlenebbül várjuk, hogy bekövetkezzen a csoda. A csoda, amire vágyunk, hogy csillogjanak a szemek, hogy odaadhassuk önmagunkat, olyan igazán, hogy pár percre kézzel foghatóvá váljon a szeretet. Vágyunk arra, hogy megéljük azt a csodát, amit gyermekkorunkban átéltünk. A meglepetést, a rácsodálkozást, a felhőtlen örömöt. Felnőtt emberként nehezebb átadni magunkat ennek az érzésnek, és talán már észre sem vesszük a csodákat. A csodákat, amelyek pedig itt vannak karnyújtásnyira, amelyekhez nincsen szükség még ünnepre sem: a mosolyok csodáját, a kedvesség csodáját, a bizalom csodáját! Adhatunk ismerősnek, ismeretlennek, barátnak, sőt még annak is juthat belőle, akit nem ...
Mielőtt bárki azt gondolná, megnyugodhatunk: nem, nem az ajándék(ok)tól! Erre a legjobb bizonyíték, ha felidézzük magunkban a gyerekkori karácsonyi emlékeinket. Mik jutnak eszünkbe? Nagy valószínűséggel nem a konkrét ajándékok, hanem a körítés. Az érzések, a gyertyaillat, a szeretet, a melegség, az ünnep fénye. És a készülődés. A titokzatosság, a Jézuska, a közös mézeskalács-sütés, és hogy együtt a család. 