Mégis mostoha
Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a gyermekvédelmi szakellátás területe az egyetlen, ahol a mégis mostoha édesanyák előfordulnak, de aligha tagadható, hogy errefelé különösen nagy a koncentrációjuk.
A látványra is ijesztő, marcona, kigyúrt, széthullott, börtönös, lepusztult alkoholista, anyának már nem is tűnő, melegséget, kedvességet, gondoskodást véletlenül sem sugárzó emberi lények nyilván az egyik durva végletet képviselik. Azt a pontot, ahol maga a külső megjelenés is elriasztó, taszító és ettől figyelemfelkeltő.
Lehet pozitív az elrettentő benyomásban az, hogy felzaklatóan őszinte?
Hiszen nem is ígér semmit (legalábbis semmi jót), és ezt az ígéretét legtöbbször alighanem meg is tartja.
Kivételek természetesen mindig vannak, még ebben a körben is ránk találhat néha-néha egy kellemes meglepetés.
Na és a kívülről szépnek, vagy legalább átlagosnak látszó emberek esetében? Nyilván ott is akad mindenféle bőven.
Az egyéni mintázatokba rendeződött külső és belső tulajdonságoktól egészen függetlenül megjelenő felnőttség, felelősségvállalás, utód iránti elköteleződés, gondoskodás és szeretet nincs ránk írva. A belső tartás és az emberség nem biztos, hogy rögtön szembetűnő nyomot hagy az ember külső vonásain.
Ezek tartós hiánya viszont egy idő után már látványos is lehet.
A milyen anya, az olyan…? - kérdéskör errefelé, a szakembereink eszmecseréiben ezerszer felvetett, csontig rágcsált, és unalomig ismételt.
Tényleg, milyen anya az olyan, aki csapot, papot, de főleg gyereket hátrahagyva, messzire fut és keresi a saját boldogulását?
Aki egyszer csak elmegy és elfelejt visszajönni?
Aki a hivatalos levelek szempontjából is utolérhetetlen, mert ismeretlen helyre távozik, és nem hagy meg címet, támpontot a vándorlási útvonalához, se más elérhetőséget?
És aki ismert helyre megy ( meglehet, hogy ismeretlenekkel), de esze ágában sincs visszajönni?
Aki csak azért jelenik meg a kapcsolattartáson, hogy bemutassa az új pasiját?
Aki úgy rázza le magáról a kicsiket, mint bosszantó, öles lépteit visszafogó sárkoloncokat?
Aki továbbáll, majd a tetteiből ítélve, többé kettőt sem gondol később velük?
És még ebben, a belőle induló, egyoldalú, durva elszakadásban is van valami mélyen, kegyetlenül, megrázóan őszinte.
Eltépi magától egy mozdulattal a kötelékeket, de legalább nem szaggatja meg a kicsiket hazudozással, alaptalan ígéretekkel, fenyegetésekkel, zsarolásokkal minden megvalósult látogatáson.
Nem hitegeti őket cukormázzal bevont hazugságokkal hónapokon, éveken át.
Talán ezt nem is innen kellene nézni?
Talán menjen is el, aki nem bír, nem képes, nem tud itt maradni.
A gyermekvállalás egy életre szóló döntés, ami felelősséget, folyamatos figyelmet, odafordulást, áldozathozatalt kíván, és mint ilyen, nem való mindenkinek.
Voltak, lesznek, vannak, akik soha nem képesek felnőni, ehhez a feladathoz.
Vele a gyerekei később is csak bajban lennének.
Nevelje a gyerekeket olyan, aki képes és hajlandó legalább valamennyire stabil hátteret, szállást, ellátást, rendezett családi életet biztosítani nekik.
Kegyetlenül hangzik? Az élet kegyetlen is...
„ Szülhet-e e völgyek
Idillje könnyeket? Tudsz-e itt magadban
Pörölni sorsoddal, mikor a végtelen
Folytatódás munkál mindenben, az élet
Túláradva duzzad s sorstalan a lélek
Mint a fény s a könnyü, kék egekben úszó
Habos, fehér felhő?”[i]
Annak a hatévesforma, súlyos beszédzavarral, szorongásokkal küzdő kisfiúnak a tekintete nem megy ki a fejemből.
Komoly, szomorú arca, soványka teste, amint a fuldokló dadogással megszenvedve mégis csak elmondta rajzolás közben, hogy végül is a szakellátásba kerülve, itt és most vannak ők jó helyen.
Éltek több faluban, rokonoknál, legtöbbet az anyai nagymamánál, de tőle sem sok jót kaptak. A szegény mama sehogy sem bírt az öt unokával, aki a két fészekaljból, a két lánya helyett az ő nyakába szakadt. Gyakran kezet emelt rájuk, hiszen ők mindig kiabáltak, szaladoztak és rendetlenkedtek. Azután persze jött a sarokban térdepelés órákig, de talán még az asszony dühös kirohanásaival együtt valahogy ezt is megszokták volna.
A szomszédok nem bírták hallgatni a szenvedést. Azt végül is az édesanya és az ő nővére találta ki, hogy miután ismét alaposan megverték, az óvodás gyermek pucér hátsóját csalánnal jól megcsapkodva kell kikúrálni a kisfiút a gyakori bepisilésből…
Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus
Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!
[i] Keresztury Dezső: Vesd hát le ember-köntösöd
Halk lépéssel ballagsz a régi présház
Mögött a hegyre, lépteid neszére
Madár riad, gyík surran, szöcske ugrik.
Ág hajlik homlokodba s látni véled
Nagy szőlész öreg-apád ősz fejét
A rendek közt. A tóból könnyű pára
Száll. A tikkadt lejtőn telnek a sárga fürtök
S – a nap és harmat gyermeke – nő a bor.
E tájban, e nyárban szabad-e még mai
Gondokon tünődni? Szülhet-e e völgyek
Idillje könnyeket? Tudsz-e itt magadban
Pörölni sorsoddal, mikor a végtelen
Folytatódás munkál mindenben, az élet
Túláradva duzzad s sorstalan a lélek
Mint a fény s a könnyü, kék egekben úszó
Habos, fehér felhő?
Mindig feljebb hágsz és egyre távolabb
Látod lenn a völgyet. Hallgatag, komoly
Csendben mereng a táj. A szőlőkből csak egy
Lány méla éneke harmatoz. De lenn a sárga
Tarlókon járnak már az ökör-igás
Ekék; hant fordul barna hantra, könnyü
Por leng utánuk. Karcsu jegenyéink
Hegyéről utrakel egy-egy levél. A hajló
Napban ökörnyál száll s mellém lekoppan
Egy-egy túl-érett gyümölcs.
Idill ez? Ez a különös, zavart
Bukolika? Valami iszonyú
Parancs szavát sejted és gyilkoló
Hordák tusáját. Néma dacba rejti
Szorongását e büszke táj, de minden
Érzi: valami jön. Az évszak fordul:
A nyárból ősz lesz, tél lesz. Mért? Olyan
Ijedt magánnyal ülsz e vak erők
Harcában, mint a út szélén hagyott
Gyerek. Reszkető szívvel érzed: benned is
Fordul az év.
Vesd hát le ember-köntösöd, olvadj az alkonyat
Oldódó fényibe, halj meg, ha jő az éj
S szüless a hajnallal: jobb szállni, mint
A felhő, csendben érni, mint a dús
Gerezd, surranni, mint a gyík, a végtelen
Dallam igézetét követni, kék, hüvös
Mélyekben ringni, végtelen vizek örök
Sodrán leszállni, felmerülni, szél nyomán
Fodrozni s elsimulni, mint a hullám.
