"Szejetlek, apa!" - Ezt mondta a kicsi, és ez a két kis szó mindenkit mélyen megérinthetett (pontosabban másokat, idegeneket, de lehet, hogy bárkit az apján kívül), és talán a jéghegyeket is megolvasztotta volna.

Mondjuk az apját nem hatotta meg. Az igazat megvallva, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. Ritkán figyel a kicsire, akkor is kelletlenül. Idegesíti őt a gyerek, zavarja a kötöttség. Olyan, mintha szabadulni szeretne tőlünk, és most, hogy belegondolok, alighanem mi is tőle.

Ez így már senkinek sem jó. Ha nem fognánk be olyan szorosan a saját szemünket, talán még láthatnánk is, hogy ennek a kapcsolatnak vége van, de hiszen éppen ezt nem szeretnénk tisztán látni.

Biztosan ő is vadul csalódott, én piszkosul az vagyok, mert kezdetben, szerintem, egyáltalán nem erről volt szó...

Persze, hogy ezt mondta a kicsi. Nem mi tanítottuk rá? Nem mi örvendeztünk és dicsértük érte, amikor újra megismételte? Na és, ha ezt mondta? Tényleg rá akarom kenni a felelősséget? Azért maradnék benne, ebben a rettenetes kapcsolatban, mert a gyerek ragaszkodik az apjához? Komolyan?

Az élete múlhat a ragaszkodáson. Múlik is.

Dönteni viszont nekünk, nekem kell, mert neki egyáltalán nincsen összehasonlítási alapja.

Tudom, hogy a közelség, az intimitás, az emberi együttélés rendkívül fontos tananyag az emberré formálódás folyamatában. Eddig viszont nem igazán gondoltam arra, hogy a gyermekem, mi mindent tanult már meg a fogantatástól kezdve ettől, a mostani családi élet tanárjától. Pont ezeket szerettem volna, hogy megtanulja?

Magánórákra bezzeg beírattam.

A gyerek, velem ellentétben igazán nem tehet arról, hogy én nem jól választottam.

Ő nem szólhatott bele és nem befolyásolhatta, hogy az én választottam, az „életem párja”, egy éretlen, szülőnek a felelősség hiánya miatt alkalmatlan, nem normális, szenvedélybeteg alak lett.

Az rajtam múlt. Arról is én tehetek, hogy ő mégis megszületett, hiszen az esetek nagy részében a nő dönthet úgy, hogy fogságban és rossz körülmények között nem szaporodik. Ahogyan a fák sem teremnek gyümölcsöt gyenge, veszedelmes, kiszámíthatatlanul bizonytalan időjárású években.

„Hisz jól tudod, nem kértelek,

nem kértem tőled az életet.”[i]

Mégis, pontosan ezzel a partnerrel vállaltam gyereket. Vajon az lebegett a szemem előtt, hogy milyen ügyesen megváltozik majd (a viselkedésében és a hozzáállásában mindaz, ami nyilvánvalóan nem felnőtt, nem érett és nem felelősségteljes), amikor a kezében tartja a gyermekét?

Arról álmodoztam titokban, hogy azonnal megkomolyodik, rögvest kötelességtudó, szorgos, dolgos, tettre kész, törődő, törvénytisztelő és normakövető honpolgárrá változik?

Varázsütésre odaadó és áldozatos szülő lesz belőle?

Vagy, ha esetleg most azonnal nem is, akkor biztos csak még egy gyermek kell ehhez? Komolyan? Legfőbb ideje lenne felébredni! Ahogy ez kinéz, a vérmes reményeim a párom gyors és pozitív irányú változása, hirtelen elkötelezett, komoly felnőtté érése kapcsán nem váltak valóra. Akárhonnan nézzem is, nem nőtt fel a feladathoz.[ii]

Most már mindegy? Ezt akkor is végig kell csinálni? Menni kell, csak így tovább! Egyenesen neki a falnak?

Én sokszor félek tőle. Egyre gyakrabban néz úgy ki, mint aki teljesen kivetkőzött az emberi formájából, mindenen azonnal dühöng. Néha úgy látom, mintha nem is lenne magánál.

Kiszolgáltatom neki, ott hagyom vele a gyereket? Rábízom? Aztán pedig remélem a legjobbakat? Ez az ötletem, konkrétan mennyire hangzik felelősségteljesnek?

Ha valaki idegen, bárki, egy másik ember ugyanezt tenné a gyerekemmel én előttem, mint amiket ő megtesz, vajon akkor is, róla is azt tudnám mondani, hogy de hát szereti a gyereket? Azért viselkedik így?

Nincs itt semmi baj, csak neki nem volt elég az idő, hogy összeszokjanak? Még tovább kell őket egymáshoz kényszerítenem? Ha magukra, egymásra hagyom, összezárom őket, majd jobban elviseli a kicsit, nem ordibál, nem rázza, nem cibálja? Majd megszokják egymás hangját, reakcióit és akkor biztosan ő is megszereti a gyereket? Tényleg? És mi történhet, ha mégsem?

Ez a kínomban fakadt ötlet azért innen nézve, egy egészen átgondolatlan, rengeteg változós, elvetélt kísérlet benyomását kelti. Biztosan feláldozom a gyermekem ennek a félig sem tudományos, negyedig sem ellenőrzött tapasztalatszerzésnek az oltárán?

Nem elég nagy baj önmagában az, hogy egy labilis, valódi alkalmazkodásra, beilleszkedésre, saját indulatainak szabályozására képtelen, ezért a neki kiszolgáltatott gyengék és tehetetlenek szempontjából veszélyes alakot választottam biológiai apának? Fontos, hogy ezt a hibát továbbiakkal tetézzem?

Ha reális szemmel nézem, magamtól, szemüveg és nagyító nélkül is látom, hogy ő a legjobb perceiben sem méltó a valódi, szerető APA megnevezésre.

Hirtelen valami gond van az emlékeim, a közös „élményeink” felidézésével? Hiszen mindaz, amiket már eddig megtett velünk régen bebizonyította, milyen mélyen méltatlan arra, hogy lássa felnövekedni a csodát, a belőlünk sarjadt új élet csodáját.

„A gyerek nem tulajdon!

Megtiszteltetés, hogy ránk bízta magát,

hogy bevezessük a világba."[iii]

Ő sajnos sokszorosan bemutatta már, hogy képtelen felnőni a közösen vállalt feladatunkhoz, nem hajlandó időt, figyelmet, erőt fordítani a gyermekünk megismerésére, gondozására és nevelésére.

Itt a bajnak csak az egyik része az, hogy ő úgy tűnik, képtelen a szeretetre, arra, hogy egy másik emberi lény testi-lelki-szellemi fejlődésének elősegítése céljából, önmaga vágyait, igényeit és szükségleteit háttérbe szorítva, rendszeresen ismétlődő erőfeszítéseket vállaljon fel a másikért.

A szülői szeretet egyáltalán nem feltétlen.[iv]  Az érzéseink nem állnak tudatos irányítás alatt, többek között a szeretet érzése sem idézhető elő akaratlagosan. Nem tudom elérni az akaratommal, hogy megjelenjen bennem az érzés (pláne azt nem, hogy benne).

Ezen nem segít az sem, ha egyébként tudom, hogy a feladatom, a „kötelességem” lenne, hogy szeressem. Bármennyi munkát, akármilyen fizikai erőfeszítést felvállalhatok érte és mind el is végezhetem. Erőmet, az utolsót, kifejthetem, mint a borsót. Bármekkora szívfájdalmat okozzon is, ezen nem tudok változtatni.

Mégis hatalmas a távolság aközött, hogy egy gyermeket nem szeretnek igazán jól, vagy érzelmileg elhanyagolják, és a létét, az életét veszélyeztetik. Senkinek, egyetlen gyereknek sincs szüksége tökéletes, csak elég jó szülőre.

Nem lépek ki a kapcsolatból, mert a gyermekem édesen azt selypegi: „Szejetlek, apa!”

És ezzel alá is írta mindegyikőnk ítéletét?

Ha semmi nem javul meg köztünk, milyen lesz így majd a közös életünk?

Vagy nem is számít, vihet mindent és minket a víz, majd csak lesz valahogy?

Hiszen még a rendszeresen megvert (bántalmazott) gyerekek is kinyújtják a kezüket a felnőtt felé.

Sőt, ha néha pozitív figyelmet is kapnak, akkor talán ők nyújtják ki hamarabb, előbb, mint a kortársaik.

Esetenként a saját a pozitív érzelmeiket fel is kínálják a bántalmazójuknak (bár ez így megfogalmazva, a valóságosnál jóval tudatosabbnak és számítóbbnak hat). Nekik lehet olyan tapasztalatuk, hogy az otthoni agresszor (zsarnok, bántalmazó) időnként leszerelhető bújással, cirógatással, öleléssel, talán néha, kicsit megszelídíthető. Ebben az irányulásban biztosan nincsenek észérvek.

Nem hiszem, hogy a gyerekek tudhatnának, a testi érintkezés, a két ember közötti bőrkontaktus pozitív (nyugtató és kötődést elősegítő) hormonális hatásairól. Ahogy azt sem gondolom, hogy fizikai egyenletekkel kiszámolhatták, mennyivel kevesebb erő lesz az apa ütésében, ha nem állnak meg dermedten vele szemben, és nem is kezdenek akkor elszaladni, amikor lendíti a kezét (mert azzal csak még jobban feldühítenék), hanem amennyire csak lehet, tapadón hozzásimulnak.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Mama, kérlek! - Szerző: Bródy János

1. Mama, kérlek, meséld el nekem,
   Hogy milyen volt az élet nélkülem!
   Gondoltál rám, mikor azt tervezted el,
   Hogy mi lesz majd, ha nagy leszel?
   
   2. Mama, kérlek, meséld el nekem,
   Hogy hogyan kezdődött az életem?
   Véletlen volt, vagy gondoltál reám
   Azon az édes éjszakán?
   
   R. Hisz jól tudod, nem kértelek.
   Nem kértem tőled az életet.
   S még mielőtt majd egyszer meghalok,
   Még tudnom kell, miért vagyok.
   
   3. Mama, kérlek, meséld el nekem,
   Hogy milyen volt az első szerelem!
   Érezted azt, amikor téged elhagyott,
   Milyen jó, hogy én még nem vagyok?
   
   4. Mama, kérlek, azt mondd meg nekem,
   Akartad-e azt, hogy így legyen?
   Én azt hiszem, hogy véletlen csupán,
   Hogy éppen ő az én apám.
   
   R. Hisz jól tudod, nem kértelek.
   Nem kértem tőled az életet.
   S még mielőtt majd egyszer meghalok,
   Még tudnom kell, miért vagyok
   
   5. Mama, látod zavarban vagyok,
   Most megint egész másra gondolok.
   Lesz majd talán, igen, lesz majd valaki,
   És tőlem is ezt kérdezi.
   Mit mondjak én akkor neki?
   Mit mondjak én?

https://www.youtube.com/watch?v=mfLUX92qo18

[ii] Mesterkurzus – Dr. Popper Péter: Szülő és gyermek sorsdöntő találkozásai

https://www.youtube.com/watch?v=LSMwh8gypQI

[iii] Popper Péter

[iv] „Igaz az, hogy minden apa és minden anya szereti a gyerekét? Már a kérdésen fel lehet háborodni, de ez még sincs így. Ezért telnek meg a pszichológiai rendelések a félresiklott kapcsolatok tömegeivel, mert az emberek kötelességszerűen megjátsszák, hogy mindig és minden körülmények között szeretik a gyereküket. Ez társadalmi kényszer! Micsoda szörnyeteg anya vagy apa, aki nem szereti a gyerekét! Pedig egy gyerekkel akkor is lehet jól bánni, lehet hozzá kedvesnek lenni - például emberségből, jóindulatból, felelősségérzetből, ha az ember nem szereti ugyan, de felvállalja a helyzetet: így alakult az élet." Popper Péter: Lélekrágcsálók