Nem a nyavalyát! Mondtam volna nagyon szívesen, az érintettség teljes súlyával, bár csak a lakótelepi, parányi fürdőszobánk teljes felújítása zajlott és fejeződött be néhány hete.

Ami visszarántott ettől az elrugaszkodottságtól, hogy közben felrémlett hányszor mondtam el az elmúlt több mint három évtized alatt: ha szeretnénk megőrizni a lelki békénknek legalább a maradékát, jobb gondosan és körültekintően mérlegelni a megfogalmazásaink, állításaink, különösen a jelzőink súlyát.

„Nincs semmi teljes a kezemben – tudnék szomoru lenni,
de a földön, hol a bú mindig bút fiadzik: nem akarok szomoru lenni.”[i]

A túlméretezett szavaink minden bizonnyal további túláradó érzések felé sodornak, és ez végül senkinek sem lesz jó.

Némileg józanabb, mértéktartóbb és higgadtabb hozzáállással viszont, legtöbbször jelentősen könnyíthetünk a saját szorongató érzéseinken és ezzel talán az egész helyzeten is.

Szóval, minálunk egyáltalán nem történt semmilyen katasztrófa.

Nem hirtelen kényszerből és nem váratlanul ugrottunk bele az átalakításba, hanem tényleg több hónapja halogattuk az elkerülhetetlen munkálatok felvállalását, az alkalmas pillanatra várva.

Melyik lehetne vajon egy ilyen kellemetlen lépésre az alkalmas pillanat? Utólag attól tartok egyáltalán nincs is ilyen.

Egészen jól emlékszem arra a fájdalomhoz hasonló torokszorításra, ami az első nap a tégláig, betonig le és szétvert helyiség láttán elkapott.Veszteséggel vegyes kétségbeesést éreztem, pedig csak a megszokott világom egy nem túl nagy darabjától szabadítottak meg erős férfiak, saját megrendelésre, pár óra kemény fizikai munkával.

Azt sem mondhatom, hogy nem tudhattuk mi vár ránk.

„Amink volt, az örökké a miénk,

és amink lesz, az már most is a miénk.”[ii]

Persze, aki felmutat nekem egy olyan jelentősebb lakás átalakítást, ami minden lépésében az előzetes terveknek és a korábbi várakozásaiknak megfelelően haladt, az előtt menten megemelem a kalapom.

Nem voltak ennyire maximalisták az elvárásaink. Csak kisebb, még tolerálható csúszásokban, módjával kezelhető újratervezésekben és ütemterv változásokban reménykedtünk, ezért aztán igyekeztünk mindent megtenni, hogy kiküszöböljük a nagy meglepetéseket.

Elhívtuk a terep és a helyzet előzetes megtekintésére, azokat a szakembereket, akiket a barátaink ajánlottak.

Ketten mindent apróra megvitatva, komolyan mérlegeltük a mesterek árajánlatait és amennyire csak lehetett közben igyekeztünk teljesen tisztába jönni vele: mi az, amit mind a ketten akarunk, egyénileg mi mást szeretnénk még (nem árt eleve azt is jól tudni, hogy miért), és ezeken túl, milyen változatokkal, módosításokkal vagyunk képesek még megalkudni, mélyen beleértve ebbe a burkolat és berendezés összes elemének kiválasztását és megszerzését. Nem gondolom, hogy ez az egymásból folyó döntési sor bármelyik emberpárnak egyszerűen megy, még az után sem, hogy az anyagi (valamint az idő és erő ráfordítási) keretekről gondosan minden irányból kiderítik, hogy egészen pontosan mekkorára is számítanak.

Próbálni kell minden részletet előre átgondolni. Ami várható nehézség csak eszünkbe jut, arra felkészülni, majd bele kell vágni, és? Azután nincs már mit tenni, lehet a viszonylag szerencsés végkifejletben bizakodni. Közben azért jól jöhet egy kis biztatás:

„Ne féljünk nagyot lépni, ha ez látszik szükségesnek,

két kis ugrással nem juthatunk át a szakadékon.”[iii] 

Állítom, hogy mi mázlisták vagyunk, mert nemcsak találtunk megfelelően dolgozó és számunkra megfizethető szakembert, de a barátaink ajánlása, és a látott referenciamunkák alapján azt is feltételezhettük róluk, hogy tisztességgel, megbízhatóan, pontosan, és magas színvonalon művelik a saját szakmájukat.

Velük, most már elmondhatom, igazán nagy szerencsénk volt, mivel a három egymásra épülő munkájú mester nemcsak ismerte, de kedvelte és ajánlotta is egymást, ráadásul valóban hajlandóak és képesek voltak vált-vállnak vetve, majd egymás munkáját tiszteletben tartva jól összedolgozni, és a másik beosztásához, ütemtervéhez időben is alkalmazkodni.
A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság mégis elég jellemző érzések maradtak az otthonunkban egészen a második hét végéig. Magamat biztatva többször elmerengtem azon, hogy mekkora szerencsém van. Végül is, hol van ez a porlepte, egymásra zsúfolt, nehezen áttekinthető, kínosan reménytelennek tetsző, de mégiscsak időleges felfordulás egy földrengés, szökőár, hurrikán, vagy bombázás által hátrahagyott romosan, drámaian embertelen körülmények között létezéshez képest.

Nagy móka-kacagásról persze előre sem álmodtam, de nap-nap után nem túl szívderítő úgy érkezni haza a  munkából, hogy vár még némi aktuális romeltakarítás. A lépcsőházi sittes bakancsnyomok eltüntetése (hogy ha lehet, ne érje a többi lakót is érintő kényelmetlenségek miatt, túl sok szó a ház elejét) és a szobák viszonylagos rendjének, tisztaságának megőrzése végett a benti felmosások következzenek előbb, és majd csak azután jöhet a szokásos rogyjunk le, kapcsoljunk ki, együnk végre.

És akkor még nem emlegettük a további nem kalkulált, de jócskán gyülekező feszültségeket, például, hogy rögtön az első napon átvonuló, szerszámokkal és anyagokkal zsúfolt vödrökkel telt hadszíntérré alakult és onnantól nem igazán volt eredeti funkciójában használható a konyha sem, nem maradt átlátható a kb. leszigetelt kamra belseje, sem kinyitható a mélyhűtő. Ne listázzuk inkább a hirtelen jött melegben az elbarikádozott szekrény aljában lapuló kedvenc szandált, meg az egész fürdőszoba nélküli helyzet extrém kényelmetlenségeit, a sokszor pattanásig feszült helyzeteket és a rohamosan fogyatkozó türelmet.

Nem várt nyereségként viszont megállapítható, hogy ez az áldatlan állapot, csakúgy, mint minden gödör mélyéből szemlélés [iv], az egészen új látószögével belső meglepetéseket, különleges élményeket is tartogathat, például az önismereti útjainkhoz.A beszorítottság, a megszokott normál, kényelmes, városi életünkben ritkán érezhető, alapvetően kényszerítő körülmények megtapasztalása, vagy a hirtelenjében leegyszerűsödött vágyak és a szokatlanul gyér lehetőségek kapcsán, olyan arcunk köszönhet vissza ránk, ami nekünk magunknak is idegen.

„Megtalálni magad” valójában visszatérni önmagadhoz.

Ez egy fordított tanulás, egy ásatás, emlékezés arra,

ki voltál az előtt, hogy a világ rád tette volna a kezét.”[v]

Utóbb a hideg burkoló mesterrel való beszélgetés nyitotta rá a szemem, hogy a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság bizony mind a két oldalon jellemző.

Ő éppen úgy érezheti, hogy kiszolgáltatott a megrendelő megvalósításra váró (de esetenként a valóságos lehetőségekkel köszönő viszonyban sem lévő) terveinek, és a megbízhatónak ítélt (de lehet, hogy csak annak tűnő) fizetőképességének, a gazda valahol meggyengült tűrőképességének, a jövő-menő család egyéb szeszélyeinek, őt is beszippantó játszmáiknak, és néha a munka előzetes felmérésekor, az egyeztetéskor még nem feltűnő pszichés problémáiknak is.A házak, különösen a régi házak mindenkinek képesek nagy és csúnya meglepetéseket szerezni, azon túl is, hogy gyakran tévedésből sincs egy egyenes fal és egy derékszögű sarok.

Az alattomban elromlott, elmállott, tönkrement, természetesen sehol nem tervezett, de mégis mindenképpen kicserélendő anyagok, az útközben kiderült, korábban buherált - kókler javítgatások késői következményei sok bosszúságot okozhatnak.

Meséltem már, hogy az előttünk itt lakó bácsi egy fekete cipőpasztás fémdobozban jól összekötötte a vakolat alatt a konnektorig futó vezetékeket, és ezt akkor tudtuk meg, amikor a mosógép felett kigyulladt a falban a vezeték?

Az átépítés munkálatainak folyamatában késedelem és további nem várt kiadások származhatnak a mostani rövidlátó, smucig elképzelésekhez való ragaszkodásokból, a minőségi és időtálló hozzávalók kárára való spórolásból.

Megkeserítheti a mesterek napjait és néha az elvégzett munkájukat is, az elszámolásban nyíltan rajtuk nyerészkedő megbízó, a mindenben hibát kereső (a csúszásban csak a saját felelősségét el nem ismerő), minden tételhez utólagos lefaragásokat beerőszakoló, garasoskodó tulajdonos.A szándékos megrövidítés szerencsére ezen a területen éppúgy ritka, mint a direkt rosszakarat és a hatalommal való visszaélés, de a háziakkal folytatott párbeszédek során a kommunikációs nehézségek, a félreértések határozottan gyakoriak.

A mesterek sokszor azt érzik, hogy a lakók akadékoskodnak, százszor kell nekik ugyanazt elmondani. A háziak szerintük elvárják, hogy minden rezdülésről, apró lépésenként előre értesüljenek, viszont véletlenül sem figyelnek a kapott tájékoztatásra, csak gondolnak, hisznek valamit és persze annak megfelelően mennek a saját fejük után.

 „A legtöbb ember nem lát rá a saját hitére.

Ehelyett, a meggyőződésük mondja meg nekik, hogy mit kell látni.

Ez az egyszerű különbség az egyértelműség és a zavartság között.”[vi]

A veszteség érzése a változásban, átalakítási folyamatban inkább a saját otthoni hatáskör és a cselekvési lehetőségek rendszeresen ismétlődő, halmozódó korlátozódása, az állandó akadályoztatás mellékterméke, a saját tér szabadságának és lehetőségének a csorbulása.Örömmel jelenthetem viszont, hogy más veszteség érzésekkel ellentétben, ez bizony szinte nyomtalanul eltűnik, ahogy birtokba lehet venni, be lehet lakni a minden reményünket felülmúlóan jól sikerült, elkészült új fürdőszobát.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Weöres Sándor: Töredék

[ii] Robert Lawson: Fénybenjárók

[iii] David Lloyd George

[iv] „A probléma az, hogy az ember nem igen készül fel a negatívumokra az életében. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a Nemeskürtynek van egy nagyszerű dokumentum-regénye: Rekviem egy hadseregért, a II. doni hadsereg pusztulásáról. Azt olvasom benne, hogy a korabeli harcászati szabályzatban van vagy százvalahány oldal a győzelemről és az előrenyomulásról, és van négy oldal a vereségről, a visszavonulásról. Ebbe ment tönkre a magyar hadsereg. Azt gondolom, hogy nagyon sok ember ebbe megy tönkre nap, mint nap, hogy se a családban, se az iskolában nem készítjük fel a gyerekeket, a fiatalokat, az embereket a vereségre. Hogy vereség is van, hogy bukás is van. Enélkül nem lehet élni, mert nem lehet ökölvívó az az ember, aki nem kalkulálja be, hogy behúzhatnak neki egy akkorát a ringben, hogy kiütik. És ez az életben is így van, hogy az embert néha kiütik, összeesik, földre kerül. Aki nem vállalja fel, nincs benne egy ilyen jellegű felkészültség (ami nagyon nehéz) (…) Ilyen az ember élete. Az ember mindig elesik, és mindig fölkel. De keljen föl! Ne maradjon fekve! Na, most én azt gondolom, hogy itt van a mi nevelésünk, ideálképzésünk hiánya, hogy nem tanítjuk meg az embereket, hogy kell fölkelni. Hogy kell fölkelni a földről, amikor kiütötték az embert. Mert van valami az emberben, ami ezt megakadályozza – ezt számomra ugyancsak a már előbb említett Mérei Ferenc világította meg, mikor a Szilágyi Jánossal volt egy nyilvános interjúja a Kossuth Rádióban, és azt kérdezte tőle a Szilágyi, hogy „Mondja, tanár úr, mi a hiteles élet lényege? Mitől lesz egy élet hiteles?” És azt mondta Mérei: „Fiam, ez egy nagyon egyszerű kérdés. Az életben nem kell mindig jól járni.” Aki föladja ezt a belső kényszerét, hogy a munkájában, az üzletében, a hivatásában, a szerelmi kapcsolataiban, a barátságaiban, a különböző élethelyzeteiben neki mindig jól kell járni, neki mindig nyertesen és győztesen kell kikerülni. Ha ezt föladja, akkor nagyon hiteles lehet az élete. Már csak azért is, mert vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak földön fekve lát az ember, ha kiütötték. Akkor veszi észre és ebből érték lesz az életében. Nem tanítjuk meg erre az embereket.”

Részlet Popper Péter: Kéretlen útravalók című előadásából, megjelent:

http://utveszto.uw.hu/os/popper-gyozelem-bukas-hitelesseg.html

[v] „Finding yourself” is not really how it works. You aren’t a ten dollar bill in last winter’s coat pocket. You are also not lost. Your true self is right there buried under cultural conditioning, other people’s opinions, and inaccurate conclusions you drew as a child and adult that became your beliefs about who you are. „Finding yourself” is actually returning to yourself. An unlearning, an excavation, a remembering who you were before the world got its hands on you. (©Jojoesart)

A szerkesztő fordítása: „A „magunkra találás” nem igazán az, ahogy ez működik. Te nem egy tíz dolláros számla vagy a múlt téli kabát zsebében. El sem vesztél. Az igazi önmagad ott van a kulturális kondicionálás alatt, más emberek véleményei és a pontatlan következtetések, amelyeket ezekből gyermekként és felnőttként levontál, váltak azzá a hiedelemmé, hogy te ki vagy. „Megtalálni magad” valójában visszatérni önmagadhoz. Ez egy megfordított tanulás, egy ásatás, emlékezés arra, ki voltál az előtt, hogy a világ rád tette volna a kezét.”

[vi] „Most people do not see their beliefs. Insteid, their beliefs tell them what to see. This is simple difference between clarity and confuson.” Matt Kahn