„Végül is…” - Hagyja rám a beteg. Ha már itt vagyok az ágya mellett azzal, hogy most tudnék beszélgetni vele, akkor akár maradhatok is egy kicsit.

Lehet róla szó.

Igaz, hogy ő sokkal, évekkel korábban akart volna a bajairól beszélgetni.

Nem pont most.

Jelenleg, szerinte éppen nincsen semmi olyan belső, személyes témája, amit megmutatna, megvitatna velem, de ha már úgy is itt vagyok, akkor talán mondhatnék valami igazán okosat, amivel lebeszélhetném őt arról, hogy minden áldott éjjel összevissza egyen.

Ettől az ötletétől nagyra kerekedik a szemem.

Mintha ez csak így menne. - Itt járkálok körbe, hurcolom magammal a létező összes bajra az univerzális tapaszt, vagy tán a világ minden bölcsességét egy hatalmas zsákban, mint a Télapó.Aztán, ha ő bemondja a főcímet, abból én már ki is találom, melyik varázslatos, (természetesen nem fárasztó, talán csak) egy mondatos ráolvasás is kell ide a nagy készletből.

Majd már lendül is a varázspálcám, lebeg és szikrázik körülöttünk a tündérpor.

Egy pillanat műve az egész, mi pedig mindketten haladhatunk tovább a magunk útján.

Még el se kezdett hinni és bízni bennem, máris lelombozom.

Sajna, nekem a főcímnél még a valódi gondja hozzávetőleges megértéséhez is több kellene. Így aztán, nem túl lelkesen, de sorolja a részleteket: magára maradt, a számára kedvesek mind eltávoztak, a felszínesebb kapcsolatokból, az ismerősökből is kifogyott lassan, ahogy szűkült a mozgástere.

Évek óta egyedül él, nagyon régtől nehezen mozog, viszont kifejezetten jó az étvágya.

Különösen későn este gyakran eszi degeszre magát, mert úgy tapasztalta, hogy a teli bendő neki a legjobban bevált nyugtató, álomba simogató.Persze ott van aztán a másnap, amikor a konyha romjai, a szétszórt maradékok láttán (és talán kicsit a gyengülő emésztés miatt is) undor fogja el, és bűntudat vesz rajta erőt.

Napközben tehát jön az önmagával való (úgy véli bőven megérdemelt és megszolgált) szigorkodás.

A kellemetlen közérzethez és a bűntudathoz kapcsolva pedig, menetrend szerint befut a nagy elhatározásokról való fogadkozás, maga-magának.

Persze csakis holnaptól.

Nappal még valahogy könnyebben elfoglalja magát, beletemetkezik valamelyik képernyő bámulásába, belefeledkezik valami apróbb, (a jelentős túlsúllyal és a deformálódó, fájós ízületekkel) nem túl megterhelő tevékenységbe.

Esetleg annyira elmerül, hogy ki is hagy egy-két étkezést.

Csakhogy megint eljön az este, aztán pedig az éjszaka, a mesterséges fényektől már fájdogál, elfárad, könnyezik a szeme. Így nem igazán tud figyelni semmire.

Kivéve, ha nézelődés közben ehet, mert attól bezzeg garantáltan felpezsdül.

Emlékszik, régebben mennyire jókat sütött, főzőcskézett, mennyi ételt csapott össze magának éjszakánként. Mindenfélét, amit csak megkívánt.

Csak hát, azok az idők is elmúltak, már nem tud elmenni, vásárolni és feltölteni a kongó éléskamrát a szűkösebb, sötét időkre, és persze régen nem tud olyan jól mozogni, hogy éjszaka főzhessen.

A korai lefekvés? Az szóba sem jöhet, neki már így is túl hosszú az éjszaka.Ha lefekvésig kitartóan kemény tudna is maradni magával, hogy ma aztán nincsen itt mindenféle folyamatos rágás, akkor is éberen forgolódhat hajnalig, mert üres gyomorral bizony nem jön álom a szemére.

Persze, hogy tudja, mennyiféle betegséget okozhat még, az egyre gyarapodó túlsúlya, ő nem buta.

És igen, azt is látta, ahogy a közeli hozzátartozói az öregség és a betegségek miatt egyre inkább kiszolgáltatottá váltak.

Csak az ágyhoz kötöttséget ne emlegessük, a forgatást, a felfekvéseket, ilyesmire gondolni sem szeretne.

Hogy ez ettől struccpolitika, és nem túl okos? Az bizony, megeshet.

Hogy ez a minden éjjeli zabálás egy rendkívül rossz rögzült szokás, amit meg kell törni? Most, hogy mondom, ebben lehet valami. De még ő sem lehet mindig erős és kemény, egész életében harcolnia kellett valamiért, mostanra nagyon belefáradt.A szokások, a napi rendszerességgel ismételt cselekedeteink viszont igen erősek.

Kitartó, kemény munka és átgondolt stratégia kell, ha valami ilyesmivel szeretnénk szembeszállni.

Az átgondolás pedig ott kezdődik, hogy először is meg kell értenem valahogy, miért teszem ezt magammal, mi helyett is csinálom ezt.

Teljesen tisztába kell jönnöm azzal, hogy itt a másokra mutogatás sehová nem vezet.

Ezek az én döntéseim, a saját cselekedeteim, én vagyok a felelős, én ártok magamnak.

Tudnom kell, mennyi az elég, mi az az étel mennyiség, amire feltétlenül szükségem van, és nem tömhetem halálra magam a kétes értékű pillanatnyi jóérzések reményében, különösen nem minduntalan.

Tudom, mit veszíthetek, ha ezt folytatom. Tudom, hová is vezet ez az út.

Tudom, mit nyerhetek, ha sikerül megkezdenem az átalakulást. Mindenekelőtt még egy kis haladékot, még valamennyi életet.

És meggyőződéssel, kitartóan, nap-nap után ezt választom 

Az új, jó szokások ismétlése, a rájuk és nem a botlásokra fordított folyamatos figyelem fontos.

A számomra új terepet érdeklődéssel és nem félelemmel kell megközelítenem.

A jó alvás pedig mindenképpen, feltétlenül szükséges alap.Nem (egy bizonytalan, talán el sem jövő) holnaptól kell elkezdenem a változtatást, amiben leginkább csak magamra számíthatok. Ez már ma sem maradhat így.

Ide nem elég a keménykedés, hanem konkrét, kis, megvalósítható lépések tervei kellenek.

Apró, egymásra épülő, egymáshoz kapcsolódó célok. Mit fogok tenni helyette? És azt hogyan valósítom meg? Mit teszek majd a visszaesések kapcsán? 

Én vagyok belül, én tudhatom legjobban, hogyan kell okosan beszélni a saját fejemmel.

Végül mégis jutalom várhat rám, ha tényleg jó voltam?

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven.