Az öregedés démonai írássorozat előző témája az idősödéssel jelentkező felejtés, feledékenység problémáit és az ennek kapcsán felvetődő lehetőségeket járta körül. Természetesen ott is felmerült néhány, a testi gyengüléshez társuló másfajta szellemi működésbeli gondokból, főleg mivel szinte lehetetlen az egyes hatásokat elkülönítetten, önmagukban vizsgálni. Ebben a részben a mozgósítható erő csökkenését igyekszünk kicsit közelebbről szemügyre venni. 

„Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.”[i]

A szellemi képességek idősödéssel járó változásáról szólva elmondható, hogy a szellemi kapacitás és az agy működéséhez kapcsolt tevékenységek terén tapasztalható terhelhetőség korral járó csökkenése, legalábbis az alapjaiban egészen természetes fiziológiai jelenség.

A sejtszintű működés, akár az oxigénellátottság, vagy a szöveti helyreállás ritmusa, időigényessége, az anyagcsere hatékonysága és sebessége, a sérülésből gyógyulás esélye teljesen más lehet fiatalon, mint idősebb korban.

Gemenci táj vaddisznóval - Molnár Péter Photography - 2019.09.06.

A változás természetessége, várhatósága viszont nem könnyíti meg senki számára a személyes átélést. A megélését annak, hogy ebben a vonatkozásban is fogytán az erő, ahogy a fizikai igénybevétel esetén sem tart már ki az akkumulátorunk feltöltöttsége egész napra, meg kell állni, le kell pihenni, ledőlni, muszáj szenderegni, pár percet lazítani és minduntalan szusszanni egy cseppet.

Csökken a lendület. Már illő volna jól, okosan, előre mérlegelni, jobban megtervezni, miket is vállalhatunk egyáltalán magunkra, az eleve borítékolható, beépített kudarc kikerüléséhez.

„Öreg tarisznya húzza a vállát,
melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána,
nyár végi úton ott ballag az Ősz.”[ii]

A rugalmasság (minden működésben) fokozatosan csökken, a folyamat a már kívülről is látható, észlelhető lassulás felé halad, majd onnan is tovább.

A halmozódó hibák és hiányok a működésben szép csendesen összeadódnak.

A Vén-Duna homokzátonyai - Molnár Péter Photography - 2019.09.07.

„Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.”[iii]

Vajon miért csodálkozunk jobban azon, hogy az agyunk is öregszik, mint azon, hogy a bőrünk, az izmaink, a szemünk vagy a májunk?

Azért, mert itt a működésbeli veszteségek egy bizonyos határig majdhogynem észrevétlenek maradtak?

Vagy inkább azért, mert olyan természetesnek és magától értetődőnek látszik számunkra, hogy az irányítótoronyban minden a legnagyobb rendben van és mi rendelkezünk a saját szellemi erőink feletti uralommal? 

Konokul markolva szorítjuk, amit jogos tulajdonunknak gondolunk, észre sem véve, hogy az lassacskán kipereg a kezünkből, mint a homok.

Az ember éli, szervezi, alakítgatja, kényelmesíti, otthonosítgatja az életét, pörgeti az órákat, a napokat.

A legtöbbünk számára a hétköznap a munka – a család - és némi szabadidő végtelen körkörös egymásba folyásában telik, és eközben gyakran egyáltalán nincs is személyesen nekünk címezve olyan feladat, olyan kihívás, ami az agyi kapacitásunk csúcsra járatását megkövetelné.

Ha valami nem lelkesít fel, nem hoz lázba és nem varázsol el, ha a probléma nem nagyobb egy számmal, ha nem kell nekifeszülnünk, hogyan is várhatnánk, hogy majd erősödünk általa?

Vidra - Molnár Péter Photography - 2019.09.03.

Ráadásul a teletömött naptárak mellett nem is igen érünk rá, hogy magunkra jobban figyeljünk. Az éles, nagyobb szembesülés a teljesítményszintünk (remélhetőleg lassú) hanyatlásával ritka, végül is nincs minden másnap államvizsga.

Ha valahogy észrevennénk is azt a kis hibát, - mert pont olyan helyzetbe léptünk, ambiciózus társak vesznek körül, akik azonnal visszajelzik a tévedést, a lemaradást vagy, mert figyelmes, kritikus és szemfüles fiatalok között dolgozunk, esetleg egyértelmű és elhúzódó versenyhelyzetben kell munkálkodnunk,- még akkor is könnyebb kívül látni, külső okokkal megokolni, mint befelé figyelni.

„A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-rongy, kúsza bogáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.”[iv]

A munkahelyen belenövünk, beleszokunk abba az egy – két - három rendszeresen elvárt, már jól begyakorolt feladatkörbe.

Különben meg gondosan kerüljük a felesleges erőfeszítéseket, pláne otthon, és a háztartás vezetés, a család dolgainak irányítása különben is elég messze áll az agysebészettől.

„nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy…”[v]

Nagy csuda lenne hát, ha ebben az egyformaságban az évek során beszürkül, lelassul körülöttünk és bennünk a világ?

Meglepő, hogy nekünk magunknak kell az elevenen tartó érzést, a felrázó és karbantartó élményt, elfoglaltságot megkeresni?

„Az unalom az élet betegsége. Meggyógyításához kevés kell: szeretni valakit, vagy akarni valamit.”[vi]

Mi történik, ha nincs kedvünk lépni, ha nincs merszünk új dolgokba kezdeni és vállalkozni valamire, ami felkeltette az érdeklődésünket?

Ha nem haladunk, inkább félreállunk? Az történik, ami általában szokott, magunkra maradunk és lassan lemorzsolódunk a sorból.

Ha valahogy mégsem tudjuk a többiekkel való összehasonlítást megúszni, talán még akkor is hajlamosabbak vagyunk egyedi, és független eseményként észlelni a gyengülést. Igyekszünk úgy látni, mint múló megbicsaklást, és nem számításba venni, mint közelítő, vagy már a lábunk alá simuló lejtőt.

Ha pedig még szinte félre is fordulunk, nehogy már meglássuk (főleg hiúságból), ami éppen itt van az orrunk előtt, úgy aztán nem olyan meglepő, ha a növekvő változás előttünk sokáig rejtve marad.

Ha eddig önszántunkból homokba dugtuk a fejünket, akkor tényleg nagy esélyünk van, jóval később eszmélni rá a folyamatra, amikor már igazán nagy a baj.Ilyenkor érhet minket, esetleg a rehabilitációs osztályon lábadozva a nagy meglepetés, hogy például képtelenek vagyunk felelni arra (az igazából nem rázós-fogós) kérdésre: pontosan hányan vannak és hány évesek is a gyermekeink, és az unokáink. Teljességgel hiábavaló lehet néha egy ilyen helyzetben a jó indulatú segítő súgás is.

Ha képtelenek vagyunk a gondolatainkat egy vágányra terelni és elegendő aktív figyelmet mozgósítani, az éppen ugyanarra az eredményre vezet, mintha az elmúlt években valahogy elfelejtettük volna, hogyan is kell fejben összeadni, vagy kivonni a százas számkörben.

Egyértelmű, hogy szellemi kapacitásunk és a képességeink nyilván különbözőek voltak mindig is, ahogy most is azok. Abban is jelentős eltérés mutatkozik, hogy kinél, mikor, hogyan következik be meglassulás, és a hétköznapokban mennyire látványosak számára, vagy az őt megfigyelők szerint, a nehézségek és megakadások.

Különböző lehet a szellemi működési területeken mutatkozó veszteségek nagysága, pont úgy (de nem egészen függetlenül attól), ahogyan mindig is eltérőek voltak a számunkra fontos dolgok.

„Én egy világot építek magamban,
hagyjátok meg nekem.
A magányosságba belenyugodtam.
Őriz az értelem.
Fönt lakom a szigeten a toronyban,
hűs kristályokat faragok.
Csúcsukon az Igazság tüze lobban
és a Szépség ragyog.”[vii]

Bogyislói fás legelő - Molnár Péter Photography - 2019.09.08.

A hirtelen ráébredés arra, hogy nagy baj van (már ha egyáltalán megtörténik ez a ráeszmélés) lehet egészen rémisztő. Majdnem olyan hatású, mintha nem is ismernénk azt, aki a tükörből visszatekint ránk, és bárhogy erőlködnénk nem találnánk magyarázatot arra, hová lett az ismerős arcunk.

Félelmetes, fenyegető, megfoghatatlan kiterjedésű a gond, kiszámíthatatlan a sötét, a démon, ami megközelített, vagy már el is foglalt minket, átvette tőlünk a kontrollt, idegen erő bennünk, felettünk az úr. Hogyne juthatna az eszünkbe, hogy a változások kapcsán démonokat emlegessünk.

„két semmi között
kifeszített kötélen
egyensúlyozok”[viii]

Megrohanhat minket és elhatalmasodhat a félelem: hirtelen hatalmas a nyomás rajtunk és nem férünk hozzá a saját, belső eszközeinkhez, korábbi képességeinkhez, a megszerzett tudásunkhoz.

Az emlékeink szerint olajozottan és fürgén kattogó gépezet, a fogaskerekek csodás rendszere a fejünkben csak nyikorog, csikorog, de bármit tegyünk is, nem mozdul.Persze a rádöbbenés csak akkor lesz ilyen tragikus, ha a hanyatlás közel fokozatos volt és mi még tudjuk, hogy mi az, amit nem tudunk. Ha még észleljük, hogy gyengül az új tanulni-, tudnivalók rögzítése, viszont gyorsabban törlődik minden, ami nem a távoli múlthoz köthető.

Ha hirtelen rányílt a szemünk és észlelni kezdjük a már végbement változás méreteit és megsejtjük a mögötte megbúvó kérlelhetetlen, sötét és fenyegető véglegességet.

Lehet, hogy nem is ez a legrosszabb forgatókönyv?

Talán a gyors, és belül nem is észlelt, vagy a durrdefektszerű azonnali nagyfokú leromlás volna szörnyűbb?

Vagy mit számít már mi van velem, ha én többé nem is tudok róla?

Esetleg a csendes, kis csaták naponta elvesztése rosszabb, ha a gyengülés lassan és fokozatosan gyűr maga alá, vagy beleedződünk ebbe is, lesz ahogy lesz, és rá se rántunk?

„Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
Hogy minden egész, – minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.”[ix]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

A cikk nyitóképe: Hajnal a Holtágon, Gemenc - Molnár Péter Photography - 2019.09.08.

A képek közzététele a művész engedélyével történt.

[i] Radnóti Miklós: Szeptember

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

[ii] Fekete István: Múlik a nyár

Bíbor bükklevél kalapja mellett,
szárazág-bottal köhécselve jár,
lába nyomán vadvizek fakadnak,
s zörren a szélben a tengeriszár.

Szeme sarkában ezüst pókháló,
s a fény az arcán öregesen nevet,
ha kong a hordó, és csordul a must
nyár szőlőhegyén, ha áll a szüret.

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,
aszott kezére dérharmat tapad,
ruhája régi pompáról beszél,
színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

Öreg tarisznya húzza a vállát,
melyet vinni már alig-alig győz.
Sírón susog a nádszál utána,
nyár végi úton ott ballag az Ősz.

[iii] Fekete István

[iv] Kosztolányi Dezső: A vendég

A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-rongy, kúsza bogáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.

Valami történt… Künn a kihülő ég
hideg könyűktől feketült,
egy idegen jött, fázva és setéten,
cselédlámpással reszkető kezében
és nesztelen egy üres székre ült.

[v] Wass Albert: Őszi dal

Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy…

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet…

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát… tovább már nem remél…

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon….

[vi] Alfred de Vigny (1797-1863)

[vii] Rónay György: Alfa és Omega (részlet)

[viii] Kökény Éva: Kötéltánc - haiku

két semmi között
kifeszített kötélen
egyensúlyozok

[ix] Reményik Sándor: Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
Hogy minden egész, – minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, –
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra…

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.