Akármilyen hevenyészve vázolnánk is fel azokat a felnőtt félelmeinket, amelyek az öregedés kísérő jelenségeihez kapcsolódnak, az alattomban ránk törő, csendesen teret hódító feledékenységtől való félelem biztosan helyet kapna a nagyobbak között.

Elfelejtettem út közben, hogy miért is indultam…

Már megint vissza kell mennem a kályhához (az induláshoz, a vélhetően fontos, kezdő, kiinduló gondolathoz) hátha ott majd újra felrémlik, mit is akartam ezzel…

Nem jut eszembe, hogy hívják, hogy mikorra mondta, hogy is mondják azt…

Vajon bezártam, kikapcsoltam, elzártam, kihúztam…

Hova a csudába tettem…

Napi megszokott tevékenységeink sodró láncolata, a korábban egyenletes iramban egymást követő, egymásba kapcsolódó folyamatok, időnként láthatóan feltöredeznek, meg-megakadnak.

Pedig próbáljuk sarkosabbra, keményebbre, rögzítettebbre venni a napirendet, levágni belőle a spontán kanyarulatokat, a feleslegesnek ható vargabetűket. Takarékoskodni a tartalékokkal, nem viháncolni, nem ugra - bugrálni. Hátha majd a lassan megmerevedő szokásaink egymás utánisága kezelhető mederbe kényszerítené a felejtést is.Talán még az ezer dolog kavarog a fejünkben, akármibe azonnal belefogunk, mindent egyszerre akarunk véghezvinni lendületéből is megpróbálunk egy kicsit visszaszorítani, közelíteni a nyugodt, csendes erő, a józan mértéktartás felé.

„dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.”[i]

Ki tudja? Hátha mégis könnyebb lehet, hogyha nem kapkodunk, ha csak egy dologra akarunk figyelni egyszerre. Arra viszont éberebben, fókuszáltabban, a teljes mozgósítható figyelmünkkel. Ha és amikor sikerül lassítani, tekintetbe véve személyes tempónkat, korlátainkat, aktuális terhelhetőségünket.

Aztán esetleg feltűnik egy szappantartó a hűtőszekrényben, egy pénztárca az ágyneműtartóban, egy hajkefe a konyhaszekrényben, egy kocsi kulcs a cipőtartóban.

Valahonnan valahová tartva valamikor nyilvánvalóan elvesztettük a fonalat, és mint a lapályra érő folyó a hordalékát, egyszer csak a kanyarban leraktuk azt a nehezéket, ami éppen a kezünkben volt.

Állunk a szokatlan, lehetetlen, elképzelhetetlenül fura helyről előkerült, a kezünkben tartott tárgyra meredve és a meglepetés elmúltán, az értetlenség homályának feltisztulását követően, kissé zavarodottan, némileg önmagunkra is gyanakodva tekintve igyekeznénk tovább, mert meg kell még találnunk, hol csúsztak félre a dolgaink, hol is hagyhattuk abba legutóbb.

A kezdetben talán apró bosszúságként induló késedelmek, leállások, várakozgatások, megrökönyödött megtorpanások, biztosan mindannyiunk számára meglehetősen ismerősek. Főleg a negyedik X után. Az életünk lemezén, a B oldal közepétől pedig már szinte közhelyes, majdnem hétköznapi jelenségként tartjuk számon.

Keserű mosollyal legyintünk, ma ismét egy olyan nap van, és már megint szétszórtak, szórakozottak vagyunk, aztán továbblépünk, ha tudunk.Talán szégyenkezünk. Lehet, hogy titkolni és eltusolni igyekszünk a történteket. Sértett hiúsággal tagadjuk, hogy bármi közünk lenne az esethez, mintha a felejtés egy különlegesen visszataszító fertőzés volna, és mi aggódva állapítanánk meg, hogy elkaptuk. Tapasztalatból tudva, hogy a többiek majd megítélnek érte és innentől kerülni fognak, mint a pestisest.

Esetleg megpróbáljuk másra (vérmérsékletünktől függően vagy korábbi bevett szokásaink szerint másokra kenni, valamint a mindig mindenkinek bőséggel rendelkezésére álló változatos zavaró tényezőkre) fogni.

Persze, hogy félresiklottam, hiszen megint megzavartak.

Ne magyarázd tovább, teljesen belekavarodtam ebbe az egészbe!

Kezdhetjük elölről, most még nem tudtam olyan jól odafigyelni.

Mentegetőzünk. Akkor is, ha senki nem vádol semmivel.

Tragédiák sorozata az életem, az a csoda, hogy így is vagyok, hogy nem ment el teljesen a maradék józan eszem.

Talán ez utóbbi kevésbé racionális érvelés, mivel egészen nyilvánvaló, hogy az életünk, mindannyiunk élete, az átélt örömökkel és a szomorúságokkal teljes. Jut a jóból és a rosszból is vegyesen osztályrészül mindenkinek. És igen, mindig ott vannak ráadásul az ellenpéldák. A nagy tragédiák, katasztrófák, háborúk túlélői[ii], akiknek minden okuk megvolt rá és mégsem zavarodtak bele.

Sőt egyesek éppen abban a rettenetes helyzetben hozták ki önmagukból a legtöbbet.A minket ismerő, de kicsit messzebbről, pártatlanul megfigyelő szemlélődő számára, talán hamarabb is egészen jól látható, hogy itt-ott kicsorbult elménk pengeéle és a képességeink többé már nem olyan acélosak, ahogyan a szemmértékünk sem az.

Meglehet, hogy mi magunk még nem szándékozunk erről tudomást venni.

„Az emberi vágyak, igen. De a vágy könnyű csónak; nem árt megterhelni az értelem súlyával, mert nélküle könnyen felborul."[iii]

Annak, aki kívülről figyel mindig más a kép. Távolabbról nagyobb a rálátás, összetettebb, máshoz jobban kapcsolódó egészet lát? Nem érintett személyesen és így objektívebb maradhat?

És most nem az összetalálkozó pszichiáterek sokat emlegetett párbeszédére gondolok - Te jól vagy! Én, hogy vagyok?

Az emberi emlékezet és a figyelem állapotán legtöbbször felismerhetően megmutatkozik, hogy általában a hétköznapi életünkben mennyi erőfeszítést fektetünk erre a területre, ott vannak az öröklött adottságainkra rárétegeződve az egyéni jellemzők és munkamódok, az ahogy szívesen, ahogy gyakorta bánunk ezzel az eszköz csomaggal.

„Nem szavakkal írod az életedet. Tettekkel írod.

Nem az a lényeg, hogy mit gondolsz. A lényeg az, hogy mit teszel.”[iv]

Persze ott van a szakavatott szemeknek jól látható jelekkel az is, ha egyáltalán nem kívánunk ilyesmikkel foglalkozni. Igen, sajnos meglátszik a képességek állapotán az, ha valakinek nem sok hajszála hullt ki a tudományokért[v]…A figyelmünk és az emlékezetünk (ha már itt tartunk szellemi képességeink összessége az aktuális állapotukkal), majdnem éppen úgy, mint az izmaink mennyisége és kimunkáltsága, elég pontosan mutatják, mennyi időt fektettünk korábban a combosításukba, a kihegyezésükre, a szálkásításukba, a velük való rendszeres, mélyre ható foglalkozásba és gyakorlatozásba.

Alkalom az adódik elég.

Fontoljuk meg a gondolatot, hátha legalább annyira meg akarnánk őrizni ezeket a kívülről, első pillantásra láthatatlan tartozékainkat, mint az alakunkat.

Szükségünk van szellemi ingerekre, feladatokra, kihívásra, megterhelésre, társaságra.

„A szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem.

Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz.” [vi]

Időnként elborzasztó látni, hogy idősebb generáció mennyire belesüpped az akár egész napot is kitöltő televíziózásba. Miért gondolják vajon, hogy a művészi igénytelenségben kiemelkedő, sőt ebben egymással versengő sorozatok bámulása bármiképpen hasznukra lenne?

Főleg, ha azt még ők is el- és felismerik, hogy a gyermek értelmi – érzelmi - szociális fejlődését, beilleszkedésének, alkalmazkodásának, ízlésének alakulását hátráltatja és veszélyezteti a lurkók ellenőrizetlen, egész napos rábízása az immár divatosan a falra rögzített, lehetőleg hatalmas és méregdrága plazmatévére, mint villanypásztorra. Talán a villódzó képek szűnni nem akaró áradata azt megakadályozza, hogy a csöppségek messzire elmászkáljanak, esetleg...

Eközben viszont egy ellenőrizetlen inger és indulat óceán borul rájuk, főleg ha mellette kifejezetten (néha a funkcionális analfabetizmus határáig) elhanyagolják az aktív írás, olvasás, rajzolás, tanulás, ismeretszerzés és művelődés, valamint az emberi kapcsolat teremtés, fenntartás, ápolás területeit.

Ha tudjuk, hogy a gyerekeknek (a legendásan rugalmas és hatalmas alkalmazkodóképességük ellenére) nem tesz jót az egész napi tévézés, miért volna ez másként az erőtlenségben és kiszolgáltatottságban hozzájuk könnyen hasonlítható idősek esetében?Egész életemben túl sokat dolgoztam, különben is ki ér rá ilyen kicsinységekkel foglalkozni? Mit számít, hogy nem nagyon emlékszem? Kit zavar, hogy nem tudok olyan jól figyelni?

Ez most találós kérdés lenne? Rákérdezhetek?

Mindenkit?

„Egy rózsás kertben – életünk ilyen kert –
Sétálni láttam tíz szál úri embert.
Hangzott panasz kilencnek ajakárul:
„Beh kár, hogy a rózsához tüske járul!”
Egyetlen egy volt így elmélkedő:
„- Beh jó, hogy tüske közzűl rózsa nő!”[vii]

Talán inkább kifogásokat gyártunk, mikor mentségek is akadnának szép számmal.

Nagyon beteg lettem/voltam/vagyok.

Mintha csak akkor kellene, lehetne elménket pallérozni, eszünk kerekét (sebesebb, hatékonyabb mozgásra) kielégítőbb forgásra bírni, ha teljesen egészségesek vagyunk.

Holott az egészen durva korai durrdefekteken túl, mindenki életében természetesen eljön az az idő, amikor jelentkezni kezdenek (előbb egyenként, aztán talán csapatostól) a testi betegségek, rámutatva a szervek, szervrendszerek fizikai elhasználódására és egyéb megbetegedésből adódó működési nehézségeire.

„Nézd elsötétült már az ég
csak a hold a hold ragyog
mint uzsonnára friss lepény
a nap gyorsan elfogyott

siess hát várnak új színek
csukott szemed mögött
és új ütemre ver szíved
a gond elköltözött”[viii]

Persze nagyon nehéznek látszik a szellemi frissességet megőrizni valódi felelősségek nélkül. Minek is tudni, milyen nap van, ha ki sem mozdulhatunk az ágyból?A rehabilitációs osztályon ápolt betegeink rendszerint akkor kezdenek el a meglévő értelmi - szellemi képességeikről komolyabban gondolkodni, amikor egy agyi történés hirtelen teljesen összekuszálja a szálakat.

Mondanám, hogy általában a testünk karbantartására, ápolására, az egészséges életvitelre, a betegségek megelőzésére komolyabb hangsúlyt szoktunk fektetni, mint a lelki egyensúlyunk és szellemi képességeink megőrzésére, de nem szeretnék hazudni. És most éppen nem is viccelek, pedig...

„Azt mondják, mind magunkba hordjuk a magvát annak, amit majd tenni fogunk, de nekem mindig az volt a benyomásom, hogy aki kifigurázza az életet, annak e magot jobb talaj, kövérebb föld takarja.”[ix]

Amikor a sérülések miatt a legkisebb testi erőfeszítést is csak újabb fájdalom koronázza, a könnyebb utat választani, belesiklani, beledőlni egy tompa, közönyös fásultságba, egy egykedvű szürkén szürke minden-mindegy világ ringatásába, sokkal egyszerűbbnek tűnhet.

Ha viszont oda se figyelünk mit mond, mit tesz, mit kérdez a másik mellettünk, mert pont egyáltalán nem is érdekel, hogyan szeretnénk később majd valamire emlékezni?A figyelmünk tényleg viszonylag könnyen beszűkül testi-lelki bajainkra.

A fájdalmas csomóra rácsavarodástól sokszor éppen az ment meg minket, ha úgy tudjuk, igazán fontos, hogy a gondjainkkal megbirkózzunk.

Ha úgy hisszük erősnek kell lennünk, mert mások számítanak a kitartatásunkra, mert vannak akik nekünk kiszolgáltatottak, ránk bízottak, mert nekünk még feladatunk van és valódi felelősségek terhét hordozzuk.

Vajon van valaki a világon, aki jobban ki lenne szolgáltatva nekünk, mint mi magunk?

„Mint márványban a finom erezet,
úgy lopakszik át szívemen a csönd.
Elringat karján az emlékezet,
s a béke, mint gondosan vetett föld,
lassú-szépen virágzik ki bennem,
beborítva a gondok erdejét.
Csupa illat, íz és fény a lelkem –
a csend rám lopja könnyű köntösét.”[x]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] József Attila: Ne légy szeles

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.

1935-1937 

[ii] Anasztázia – Volt egy régi december https://www.youtube.com/watch?v=6WpYqRMyfUE

[iii] Márai Sándor

[iv] Patrick Ness

[v] Petőfi Sándor: Egy estém otthon

Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta –
Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.

Szemében „mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.

„No csak hitvány egy élet
Az a komédia
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”

Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek,

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

(Dunavecse, 1844. április.)

[vi] Antoine de Saint-Exupéry

[vii] Greguss Ágost: Az élet kertje

Egy rózsás kertben – életünk ilyen kert –
Sétálni láttam tíz szál úri embert.
Hangzott panasz kilencnek ajakárul:
„Beh kár, hogy a rózsához tüske járul!”
Egyetlen egy volt így elmélkedő:
„- Beh jó, hogy tüske közzűl rózsa nő!”

[viii] Babiczky Tibor: Altató

Nézd elsötétült már az ég
csak a hold a hold ragyog
mint uzsonnára friss lepény
a nap gyorsan elfogyott

siess hát várnak új színek
csukott szemed mögött
és új ütemre ver szíved
a gond elköltözött

az álom csak egy telt mosoly
mint tejbeméz világít
s megfesti mind a szívgomoly
puha plüssbabáit

siess hát ébren ne maradj
az éjben egyedül
álmodj egy aranymadarat
mely fölötted repül

s most egy titokzatos úrnak
régi szeszélye miatt
a lámpák sorra kigyúlnak
a tiszta ég alatt

világítson az álmod is
maradjon álom életünk
s ne tudjuk hogy minden hamis
amíg fel nem ébredünk

[ix] Ernest Hemingway: Vándorünnep, 119. oldal

[x] Sárhelyi Erika: Csendpercek

Mint márványban a finom erezet,
úgy lopakszik át szívemen a csönd.
Elringat karján az emlékezet,
s a béke, mint gondosan vetett föld,
lassú-szépen virágzik ki bennem,
beborítva a gondok erdejét.
Csupa illat, íz és fény a lelkem –
a csend rám lopja könnyű köntösét.