Na majd, ha nyugdíjas leszek!
Ki ne gondolt volna már arra, hogy sebaj, ezt még majd bepótolom ekkor meg akkor, miközben egy újabb bevállalt, átvállalt, átcsúszott munka miatt ismét sikerült megnyirbálni a saját szabadidejét. Ellopni onnan a családdal tölthető időre, a baráti kapcsolatok ápolására, vagy az önmagára, kedvenc szórakozásaira, testének-lelkének ápolására és karbantartására tartalékolt percekből.
Gyakran használt boldogság (át)telepítő programunkban szinte külön fejezetet szánhatunk azoknak, a magunkkal szembeni ígéreteknek, amik úgy kezdődnek: majd ha nyugdíjas leszek...
Most nem, most nem pihenhetek, nem lazítok, nem szakítok arra időt, de majd akkor elmegyek oda is, megcsinálom azt is, majd megnézem, és elolvasom, és megkötöm, és ...
Ha az a hivatásom, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban nevelőként, nevelőszülőként felelek a rám bízott gyermekekért, valójában egy team tagjaként dolgozom – még akkor is, amikor esetleg egy cseppet sem így érzem. 
Újult erővel lecsapott ránk a tél. Pedig a reggeli enyhe egy-két fokokban a rigók már mintha a tavaszi nóták strófáit gyakorolgatták volna, ettől volt egy cseppel több remény, hogy lassan vége. 
Igen, tudom, ez már egy igen alaposan, minden oldalról és sokak által “lerágott csont”, a negatív reklám is reklám stb.; mégsem állhatom meg, hogy szó nélkül menjek el mellette. Itt, a Lelkizónán ugyanis szerzőtársaimmal sokszor érintettük már – különféle megközelítésekben – az anyává válás témáját. Kicsinyke hazánk közismert fitneszgurujának nemrég tett, igen nagy visszhangot keltett kijelentései azonban tálcán kínálják magukat, hogy – vérmérséklete szerint – ki-ki ízletes cafatokra szedje, egy legyintéssel elintézze, netán egy jót derüljön rajta (időközben bocsánatot kért a stílusa miatt, a kijelentései tartalma – vagyis “az elvek” – miatt azonban nem). Józanul megközelítve azt a kijelentést, hogy apa ...
Könnyű azt mondani! Ahogy ez kinéz, a beteg magától most nem tud számottevően változtatni és a kezelő személyzet is meglehetősen tehetetlennek tűnik. 
A napokban azt olvastam, hogy minden modern pszichés gondunk, legfőbb lelki nyavalyáink gyökere a folytonos rivalizálás kényszere. A másokkal, a mindenkivel, a bár-akárkivel versengés, az állandó (és sokszor eleve, általunk manipulált) összehasonlítgatások keresgélése. 
Ilyenkor, az ünnepek után valahogy mindig nehezebb előre lépni. 
Az elszalasztott, a saját döntésünkkel kizárt, az annak idején nem választott lehetőségek feletti borongásra, késői sajnálkozásra különösen alkalmas idő, amikor elénk kerülnek a szép kerek születésnapok közeledtével, vagy elhaladásával a kritikus összegzések. Amikor ránk telepszenek azok a nyomasztóan sötét, téli vasárnap délutánok, esetleg megülik a lelkünket az önsorsrontó kesergések, hangulati hullámzások mély völgyei. Íme, egy hevenyészett lista pompás, több órás önkínzást ígérő, sok finom fájdalmat tartogató lehetséges kérdéseinkből: 
Dideregve álldogál a reggeli szürke hidegben az út szélén: várja, hogy megérkezzen az önkormányzat által üzemeltetett kisbusz, ami a szomszédos nagyvárosba viszi. Kicsit bosszankodik, hogy már megint késik, pedig most nem is esett a hó, és az út sem csúszik. Ugyan csak négy-öt kilométernyi távolságra van a városszéli virágbolt, ahol dolgozik, de ha a helyközi buszjárattal menne, akkor legalább egy óra lenne az út, mert még egy helyijáratra is át kellene szállnia. Nemcsak komplett időrablás, színtiszta pénzkidobás is: így 400 forintból kijön egy út, amúgy majdnem a duplája lenne. Jó időben persze gyalog jár dogozni, hogy megspórolja a napi közel 1000 forintot, de télen, amikor esik a hó vagy épp szitál a köd és sötét van, ...
