- Magamnak kerestem? Naná, majd neki! Hát persze, hogy magamnak kerestem a bajt! - mondja meglehetős keserűséggel.

Nem olyan egyszerű dolog betegnek lenni, súlyos betegnek, másoknak kiszolgáltatottan, meg soha nem is volt az.

Vajon ki győzhetné meg jobban az idős beteget arról, hogy a megelőzés, a valós belső helyzet feltárása, a rendszeres és körültekintő állapotfelmérés, a szűrővizsgálatokon való megjelenés, a betegségek időben felismerése fontos?

Ki más állíthatná hitelesebben, hogy némely súlyos betegségeknek is elébe lehet menni, mint egy tekintélyes, tapasztalt kezelőorvos?

„Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit se kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni:

Milyen jó volna mindig adni. 

Még az álmokat se hazudni,

Mégis víg hitet adni másnak,”[i]

Igen. Szép lenne, ha a kezelőorvos meg tudná győzni a prevenció fontosságáról a (talán húzódozó, halogató, az állapot súlyosságát bagatellizáló, laikus) beteget.

Feltéve persze, hogy ő maga hisz benne. De mi van akkor, ha ő sem?Vannak meggyőződéseink. Ezek aztán vagy segítenek nekünk és rajtunk, vagy nem (pláne, ha egy alaposabb szemrevételezésnél is látszik, hogy több az elgondolásainkban az ehetetlen zöldség, mint a felhasználható rész). 

Valamiben nyilván mind hiszünk, még a saját egészségi állapotunk okairól, a helyzetünkről és a lehetőségeinkről is megvan a saját egyéni, belső álláspontunk.

Vannak a testünk működésével, és általánosságban is az egészségesség mibenlétével, valamint az ehhez kötődő saját felelősségünkkel, feladatainkkal kapcsolatos elképzeléseink és hiedelmeink.

Pont úgy hihetünk a saját tehetetlenségünkben, mint a hatalmunkban.

Igen, elhihetjük akár azt is, hogy nincsen hatalmunk magunk felett sem.

Vagy azt, hogy nekünk nincsen választásunk.

„Kínoz az, hogy mi lesz majd a folytatás.
Nem tudom, mit hoz a holnap. Azután.
Fekszem csak, semmibe meredek bután.
Ami most itt elkezdődött: rémítő.
Vagy nem is most? Talán átver az idő.”[ii]

Megtalálhatjuk a bajt, akkor is, ha nem keressük. Baj pedig általában van bőven (tán nem is kéne többet találni, mert nem szorulunk behozatalra). Vannak szűnni nem akaró, visszatérő félelmeink, és előfordulhat az is, hogy ezek bevonzzák a nehézségeket.

Gondolhatom azt, hogy minek menjek egy panasszal azonnal orvoshoz.

Azonnal? Na, ne vicceljünk! Olyan ember nem volt, nincs és nem is lesz. 

Egy picikét legalább mindenki vár. Cseppet nézegeti befelé fordulva, hallgatózva. Talán, mint egy nagy függöny mögül rémülten leskelődő kisgyermek, ijedten fürkészi, méricskéli a gondját.

Már persze csak az az ember, aki hamar észleli a fura, zavaros jeleket és van rájuk szeme.

Az, aki nem szeretné látni, hogy van valami probléma, – struccok, nyaktekercsek előnyben – az persze hosszú időn át lehet rá vak is. 

Akadnak az életünkben persze olyan pillanatok is, amikor semmi nem számít.

„Nézdel maga elé, mereng.
Ne raboljátok el, harangok!
És leng a csend hintája, leng.”[iii]

Vannak néhányan, akik a lovak közé hajítják a gyeplőt, igen korán megkezdve a visszaszámlálást:

 - Minek is kéne egyáltalán törődni már bármi bajjal, arra a kis időre?Végül is, ahogy idősödik a test, ha nem is egyszerre, de fokozatosan minden része elhasználódik. Ez pedig óhatatlanul ilyen-olyan lötyögésekhez és sajnos sokasodó, szaporodó üzemzavarokhoz vezet.

Amikkel nem is kéne törődni? Vagy azért talán mégis?

Netán csak akkor, ha súlyos gondot tapasztalunk? Tényleg, ki az manapság, aki akkor is elmegy orvoshoz, ha kettőt tüsszent? 

Vagy úgy volt jó, ahogy régen volt? Nem is volt baj, hogyha csak a bába, meg a pap keze érintette meg a család tagjain kívül a testet?

Hagyni kell magunkat elhasználódni, és egyenes derékkal, tán konokul, de méltósággal megöregedni? Nem kérni senki fia segítségéből. Nem használni segédeszközt, se mankót soha, semmihez...

Nem festeni hajat, nem tömetni fogat, nem szedni gyógyszert?

„Girhes, szomorú derekam
Szökkenve büszke lombot ontott,
Lombom a felhőket veri
S elhagytak a gondok.

Állok: várom a Nap hugát
Némán a nagy éji mezőben
S koronámról hull a levél
Zörgőn, búsan, rőten.”[iv]

Esetleg foggal-körömmel ragaszkodni kellene legalább a jelen állapotok konzerválásához?Vagy ez éppen olyan nosztalgikus butaság, mint az, hogy régen milyen egészséges volt a nép?

Talán nem is volt tüdőbaj, se angolkór, se gyermek halandóság, se torokgyík, se pestis járványok, se éhínség?

És nem számított a szegénység se, mert azokban boldog békeidőkben mindenkit fitten tartott a munka, a gyógyfüvek, és az ősi népi gyógymódok? Nem is kellett gyógyszer se hozzá?

Csak meg kellene engedni a testünknek, hogy akárhányszor nekifutva, maga intézze el a betegségeit?

Mert biztos, hogy az összes kórságot az orvosok találták ki a saját szórakoztatásukra, vagy azért, hogy legyen elég munkájuk?

Néha komolyan az a benyomásom támad, mintha éppen senki nem emlékezne az orvoslás fejlődésének nagy áttöréseire, amik milliók életét mentették és alapjaiban változtatták meg a következő nemzedékek hozzáállását egyes kórokozókhoz, eljárásokhoz, betegségekhez. Tényleg olyan mindentől elrugaszkodott dolog, ha az ember lánya beleegyezik 65 évesen az érfestésbe?

Miután a véleményezésre általa felkért, és okosnak tartott fehér köpenyesek apróra elbeszélték neki, hogy az egyik agyi erén nagy kiöblösödést látnak, ami a gyakorlatban, az ingadozó vérnyomással karöltve működhet úgy, mint egy időzített bomba, bármikor szétrobbanhat és akkor ott a vége, senki meg nem mentheti őt a teljes erővel lecsapó agyi ér katasztrófától.

Most kellene megműteni, mondták neki, mert ennél fiatalabb ugye, már nem lesz.

Persze azt is elmondták, hogy maga az érfestés is lehet veszélyes, de melyik beavatkozás nem az?
Csakhogy neki nem volt szerencséje. A kezelőorvosok küzdelme ellenére féloldali bénulást okozott nála egy szívkörnyéki érből éppen akkor (azért vagy nem azért) leváló meszes felrakódás darabkája. 

Mások (és itt nem az IQ-bajnok, szűk agyú, rosszindulatú földszinti lakóra, hanem a kérdésben megfelelően tájékozott, képzett, felkent népekre gondolok) erre azt találták mondani neki:

Miért nem ültél nyugodtan a babérjaidon? Tudtad, hogy ez is benne lehet a pakliban. Magadnak kerested a bajt!

„Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.”[v]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

[i] Ady Endre: Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,

Semmit se kérni, el se venni,

Nagy hűséggel mindent szeretni:

Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,

Mégis víg hitet adni másnak,

Kisérő sírást a sirásnak:

Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,

Falni suttogó, drága szókat,

Jutalmazókat, csókolókat:

Milyen jó volna jónak lenni.

[ii] Szabó Ádám: Hajnali rész-egység

Elmondanám ezt néked. Hogy hogy is van.
Hajnali három. Pár órát aludtam.
De felébredtem. Mert egy álom. Talán más.
Kínoz az, hogy mi lesz majd a folytatás.
Nem tudom, mit hoz a holnap. Azután.
Fekszem csak, semmibe meredek bután.
Ami most itt elkezdődött: rémítő.
Vagy nem is most? Talán átver az idő.
Ez a kezdet akkor kezdett látszani,
amikor először tűnt fel valami,
ami nem egészt mutatott: részeket,
amikor a gyermekkorom szétesett,
amikor a feleségem elhagyott,
mikor tegnapnak láttam a holnapot.
Amikor már én múlok, nem az idő,
amikor az éjszaka nem békítő,
amikor az itthonból lesz valahol,
amikor a beszéd már csak szótagol,
ha-za, or-szág, és még az, hogy: i-de-gen,
szótagolva gondolom, hogy é-le-tem
nem az enyém többé, már csak rész-egység,
hova tűnt el a hajdani részegség,
amikor még nem hittem, csak megéltem,
s biztos voltam egészen az egészben.
Most meg mi van? A létezés esti tó.
Hideg, sötét. Nem hat semmi altató.
Pedig kéne. Reggel minden megy tovább.
Ez biztos. A többi egyre tétovább.

[iii] Utassy József: A csend hintája

Kijárok a játszótérre.
Szeptember van, még zöld a csend,
Isten őszi remeklése.
Magányosan egy hinta leng.

Egy hinta leng magányosan,
benne a drága Senki ül,
arcán bánat, talán mosoly,
de nem beszél csak senkiül.

Hát akkor: senkiül egy hangot!
Nézdel maga elé, mereng.
Ne raboljátok el, harangok!
És leng a csend hintája, leng.

[iv] Ady Endre: A platán-fa álma

A Nap huga, zöld szemü lány,
(Kit imádnak álom-vitézek)
Megszánt egy holdas éjjelen
És megigézett.

Két lábam elhült s szétbomolt
Gyökerekként a mélybe szállva
S itt állok a fehér mezőn,
Mint árva platán-fa.

Girhes, szomorú derekam
Szökkenve büszke lombot ontott,
Lombom a felhőket veri
S elhagytak a gondok.

Állok: várom a Nap hugát
Némán a nagy éji mezőben
S koronámról hull a levél
Zörgőn, búsan, rőten.

[v] Karinthy Frigyes: Ősz

Tűz, melegíts, ne égess
Égő sebet szivemre;
Nap, ne vakíts, világíts,
Nem nézek a szemedbe.

Asszony, puhácska száddal
Csókolj, ne a fogaddal;
Ki önnön sírod ásod
Ember, ne ránts magaddal.

Virág, maradj az ágon,
Megvárom a gyümölcsöd
Nem rugdalok markodba
Végzet, lazítsd a görcsöd.

Élet, mindenki éljen
S ne tudja meg, miért él;
Ígérd már másnak, Isten,
Amit nekem igértél.