A teammunka legyen veled!
Persze nyilván az erő sem árt, hogyha veled van, sőt, ha már itt járunk még az egészség is nagyon jól jönne...
Maradjunk most mégis csak a csapatmunkánál.
Miért akarnék egyáltalán a munkáról írni?
Átlagos esetben a nagykorúságunk elérését követő hétköznapjaink igen jelentős részét töltjük munkával.
A régi vágásúak szerint persze a hivatalosan meghatározott munkavégzés az pont nyolc óra a nagy vonalakban ébren töltött tizenhatból, de hát, hol van az már. Mifelénk manapság a visszafogottabb munkahelyek sem elégszenek meg ennyivel.
Ha pedig az éber óráinkból kilencet, tízet a munkában (a munkával foglalkozva) töltünk és még egyet-kettőt az oda-visszautazással, az már rögtön nem a csekélyke vagy a kisebb, hanem a túlnyomó része a nappalunknak.
Ha viszont az időnk nagyobb részét ebben (a helyzetben, környezetben, társaságban) éljük, akkor bizony kifejezetten szerencsés volna jobban odafigyelve, fokozott törődéssel fordulni felé, és a lelki egészségünk szempontjából is hasznos, sőt üdvös lenne azt a rengeteg időt „jól” tölteni.
Tudom, az már kívánságnak is túl szép, hogy a munkát vígan, dalolva, fütyörészve[i] végezzük.
A vidám, lendületet adó és lelkesítő csapatmunkánál akkor sem tudok sem hatékonyabb sem kellemesebb alternatívát erre.
A magányos hősök nehezen boldogulnak az életben és a munkában egyaránt, a Vadnyugat kemény fiúihoz hasonlóan, a folyamatos magunkra utaltság különösen hosszú távon túlságosan megterhelő (jó, ne számoljunk most túlélési statisztikákat és küzdjenek meg ők ott kint a szabadabb fegyverviselés következményeivel).
Mindegy hogyan viszonyulunk a többiek közelségéhez, életszemléletéhez, munkamoráljához és munkamódjához a munkánk egyes részei garantáltan a mások mellettünk, előttünk és utánunk elvégzett tevékenységére épülnek.
Persze az a másik nem feltétlenül ül közvetlenül mellettünk az irodában, vagy áll a könyökünknél a frontfonalban, ahol egy oldalpillantással is ellenőrizni tudnánk, hogy most akkor valóban elkészült már a ráosztott (rá jutó, rámaradt) darabbal vagy azért még nem annyira.
Legyen a munkatársunk helyileg bárhol, van az a szint, ahol lépni kell és egyszerűen nincs több időnk a (helyette) még mélyebbre ásásra, az előzmények még hosszasabb, alaposabb és aprólékosabb felgöngyölítésére, vagy az ő elvégzett feladatrészének hiányában a pótlólagos, esetleg a további tűzoltó munkákra. Haladnunk kell tovább és így meg kell alkudnunk azzal, amit most kézhez kaphatunk, minden berzenkedésünk (esetleg korábbi rossz tapasztalataink) ellenére ismét bizalmat kell szavaznunk mások munkájának. Közben pedig elkezdhetünk reménykedni a számunkra szerencsés véletlenek összjátékában és az éppen zajló munkafolyamat pozitív végkifejletében.
„Az élet adja a ritmust, de a táncot hozzá te választod.”[ii]
Az apró részletekre specializálódás és a szakértők korát éljük.
Miközben, hála többek között a kommunikációs forradalomnak és a világhálónak, esetenként tényleg nehéz eldönteni, hogy akkor most mindenki nagyon ért mindenhez vagy a látszatok ellenére senki semmihez semennyire se.
A munkánk mindenképpen egymásra épül, de milyen szép is lenne, ha jól tudnánk együtt dolgozni.
Tudom, mindenkinek vannak gyengébb periódusai, amikor a saját, különben megszokott munkájával is lassabban, nehezebben boldogul. Sőt a munkatársunk lehet éppen olyan szakaszban is, amikor úgy tele van a feje a maga bajával, hogy alig lát ki, és a személyes gondján túl nem is nagyon képes másra figyelni. 
Egy jól húzó, hatékonyan és olajozottan együttműködő csapat viszont szinte meg sem érzi ezt, és a terhek gyors újraelosztásával minden további nélkül képes áthidalni az időszakos extra nehézségeket. Tudják, hogy a másik sem robot, számíthatnak egymásra és a többiek megértésére. Kölcsönösen és a csapattagok nyilvánvaló különbözőségeire nyitottan alapoznak[iii] a köztük általános jóindulatra és a segítőkészségre, az esetenkénti támogatásra, és a többiek gyámolítására a bajban.
A nagy fordulat egy ember életében:
„nekem mi jut?” helyett: „mi fakad belőlem?”
S ez elég ahhoz, hogy a bentről-fakadó
fényes legyen és folyton tisztuló. [iv]
A jó csapatban mindenki támaszkodhat a többiek elért eredményeire.
Megkockáztatom a feltételezést, hogy az egészséges a csapat, mint egység kiveti magából azt, aki csak visszaél a belső lehetőségekkel, aki folyamatosan maga alá kaparja a kincseket, amit a frontfejtés felhozott, aki csak kisajátítani, kiszedni, kimarkolni próbálja a közös telérből nyert aranyat, aki saját magát fényezve bitorolná a kikristályosodott eredményeket és ezzel meglopná, kisemmizné a többieket. Azokat, akik nem tudnak összefogni, mert csak az egyéni érvényesülés érdekében bírják lerázni magukról a semmittevés kényelmes takaróit. Akik csak kihasználni szeretnék a többiek összefogásának erejét, a munkájukat, az aktivitásukat, de közben egy pillanatra sem tudják levenni a tekintetüket a saját érdekeik[v] fókuszpontjáról. Azokat, akik képtelenek a mások megértésére és nem hajlandók a segítségnyújtásra társaik irányában.
Természetesen a valódi csapatmunka csak úgy valósítható meg, ha mindenki figyel a másikra és a tagok egyaránt (ha nem is egyformán) alkalmazkodnak a pillanatnyi igényekhez és a változásokhoz, amit az új helyzet magával hozott.
Tisztelik a mellettük állót, megbecsülik a rájuk és a munkájukra utaltakat.
Így a munkához és a váratlan helyzetek gyors rendezéséhez is bárki hozzáteheti a maga speciális jellemzőiből fakadó erősségeit, különös vagy eltérő nézőpontjából adódó gondolatait, egyéni képességeinek a legjavát...
Hiszen már régen tudjuk, hogy mindenki másképp csinálja[vi]
Nem tudom, hogy másoknak ezzel és a saját munkahelyükkel összefüggésben milyen álmai vannak, az enyémek elég egyszerűek és profánok, hétköznapiak tudnak lenni. Gyakran olyasmiről álmodozom, mint
- a kiegyensúlyozottan, rugalmasan és körültekintően elosztott munkamennyiség
- az átgondolt közös cél felé haladás, összefogással és egységben
- az egymást segítve, tehát a másik gyengeségeit ellensúlyozva együtt tevékenykedés
- a megalapozott, előkészített és gondosan megszervezett, megtervezett munkavégzés
- a munkát segítő, a folyamatokat és lépéseket alátámasztó munkafeltételek
- értelmes, szakszerű és megfelelő irányítással
Miért is írtam éppen ezt a legvégére?
Mert konokul meg vagyok győződve arról, hogy a meghatározott feladatra és az adott csapatban dolgozásra egyébként alkalmas, annak megfelelően képzett, érett és értelmes emberek egyedül is tudják, hogy a munkafolyamatban melyik az ő helyük, mire képesek, mikor, mennyit bírnak dolgozni. Ők felelősnek érzik magukat azért, hogy a rájuk bízott feladatok időre és megfelelő színvonalon elkészüljenek, a naprakészen tartott szaktudásukra építve.
Ettől függetlenül nyilván valakinek mégis csak koordinálni kell az egész folyamatot, és neki meg kell próbálnia átlátni, mikből lesznek majd a fogaskerekeket megakasztó porszemek, és a meglazult támasztékok a tárnában.
Maximalizmus és perfekcionizmus ide vagy oda, egyszerűen (sem a munkánkban, sem máshol) nem lehet annyi időnk, hogy minden hozzánk befutó szálat, mindenki (az összes előttünk ugyanezzel az üggyel foglalkozó ember) helyett ellenőrizzünk. Így aztán valamilyen szinten, előbb-utóbb kénytelenek vagyunk elfogadni és elhinni, hogy ők hozzánk hasonlóan és jó esetben velünk együttműködve megteszik majd, amit meg kell tenniük.
„Mert az idő megtanít,
Hogy az álom nem segít
Nem segít, nem segít
Mindegy lent, vagy éppen fent kell lenned,
Tedd meg, amit meg kell tenned!”[vii]
Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus
Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!
Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.
[i]https://www.youtube.com/watch?v=xjRcyMjYKAA
[ii] Az Álomhajó című német filmsorozat egyik dialógusában hangzott el
[iii] „Sokat olvastam. De az olvasással is úgy van az ember, tudod… csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz is adni olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben vagy munkában építeni abból valamit…” Márai Sándor
[iv] Weöres Sándor – A nagy fordulat (1913.06.22. – 1989.01.22.) Kossuth- és Baumgarten-díjas magyar költő, műfordító, író, Fűves könyv című gyűjteményében a 6. oldalon
[v] „Amikor végérvényesen kiderül, hogy a másik is ember, aki nem adhat meg mindent, amire rászorulunk, hogy gyarló és esendő, lehetőségünk nyílik arra, hogy emberszámba vegyük őt. Egy másik, valóságos, érző lényre igent mondhatunk. Eddig észrevétlenül a saját szükségleteinket igeneltük, és ehhez rendeltünk valakit hozzá. Most mondhatom neked, hogy szeretlek, és nem úgy folytatom, hogy mert…, hanem pont van utána.” Pál Feri atya
[vi] LGT – Mindenki másképp csinálja – Presser Gábor, 1977.
https://www.youtube.com/watch?v=BR0p9uLJvJw
[vii] Léggömb - Demjén Ferenc, dalszövege, Ünnep ’96
1.A léggömb könnyű gázzal van tele,
Úgy mint néha egyik-másikunk feje
Legjobb példa tán az én fejem lenne
Mikor szállok felfele
2. Léggömb - most is megcsodálom ám,
Mint az elsőt, amit vett a nagymamám
Hogyha látom, most is éppúgy felvidít,
Bár tudom már: fel nem repít
3. Léggömb - egyszer szálltam már veled
Túl a felhőn, hová madár sem mehet
Szólt a vekker: hét óra
Visszaestem az ágyamba
Mert az idő megtanít,
Hogy az álom nem segít
Nem segít, nem segít
Mindegy lent, vagy éppen fent kell lenned,
Tedd meg, amit meg kell tenned!
