A kisvárosban, ahol élek, egy nagyon régi kliensemmel találkoztam.

Csak úgy futólag. Szembejött az utcán. Mondhatnám, hogy teljesen nem is tévesztettük egymást szem elől, hiszen vannak távoli közös ismerőseink és a közösségi oldal hírfolyamában néha, a fontos családi események, történések kapcsán ráláthattunk egy-egy pillanatra a másik világára, életére, de egyszerűen nem emlékszem, mikor is beszéltük két szót utoljára, azt követően, hogy rendszeresen, sokszor, sokat úgy 25 évvel ezelőtt.

Talán ezért is lepett meg annyira, amikor a lelkes üdvözlés után, továbbhaladtában a karomat megsimítva hozzáfűzte, milyen sokszor az eszébe jutok, és mennyire jó szívvel gondol rám.

Szavai bearanyozták az éppen meglehetősen hektikus napomat. Bár be kell vallanom, ezeknek a szavaknak most nem volt nehéz dolguk („megint pár nap az ördögé”[i]). Ez az apró, de nagyon kellemes élmény határozottan elütött a többitől, valósággal kiragyogott a hétköznap szövetéből.

Az ismerősök, vagy az írásaimmal gyakrabban találkozók esetleg tudhatják, hogy nem pont egy olyan szegletében tevékenykedek a világnak, ahol a napi munkánk előre kalkulálható eredményekkel, könnyű győzelmekkel, rendszeres vagy akárcsak hébe-hóba jól érzékelhető sikerekkel kecsegtetne. 

Sokkal jobban hasonlít a tevékenységünk folyamatos szélmalomharcra, és időnként a sziszifuszi küzdelmeinkből a millió munkaóra után sem feltétlenül tudunk felmutatni jelentős előrelépést, számottevő haladást.

Az egymásból folyó bürokratikus intézkedések özönében könnyen elsikkad a lényeg.

A nagy lendülettel kiöntött fürdővizet is ajánlatos előtte többször ellenőrizni...Sem a gyermekvédelem szakellátásának területe, sem az egészségügy útvesztőinek mélyén a mozgásszervi rehabilitáció világa, de ha már itt tartunk, további munkás kalandozásaim helyszíne, a felnőttek továbbképzése sem éppen az a hely, ahol kifejezetten gyakran kényeztetne bárkit is valódi pozitív visszajelzés. Ez persze így elég érdekesen hangzik.

„S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.”[ii]

Majdnem úgy hallatszott az előző mondatom, mintha csak azért dolgoznék az emberekkel, az emberek között ezeken a kieső, alig ellátott, néhol tudományos szempontból is zavaros és sok irányból nagyon átfedő szakmai határterületeken több mint harminc éve, mert korábban véletlenül itt felejtettem magam arra várva, majd csak erre vetődik végre valaki, hogy megsimítsa a kis buksimat.

Miközben semmi nem állhatna a valódi helyzettől ennél távolabb. Hiszen régen tudom, rám itt van szükség, biztosnak érzem, nekem itt a helyem, valahogy így:

„Szerencsés az, aki szereti a munkáját. Ernest tényleg szerencsésnek tartotta magát, sőt annál is többnek: áldottnak. Az az ember volt, aki megtalálta a hivatását, aki elmondhatta magáról: ott vagyok, ahová tartozom, tehetségem, érdeklődésem és szenvedélyem metszéspontjában.”[iii]

Ha már itt tartunk, nem állom meg, hogy el ne gondolkozzak kicsit a siker - eredmények - győzelmek mibenléte felett, meg persze azon, hogyan is körvonalazhatnám itt ezeket a magam számára.Sokféle emberrel, gyerekkel, fiatallal, időssel találkozom, akik jellemzően az életük nehéz, gyötrő, sötét, kilátástalan periódusában kerülnek kapcsolatba velem.

Sokszor szinte a véletlenen múlik, ki az, akivel egynél többször van alkalmam beszélgetni. Ha megfelelő a kettőnk közötti hullámhossz, jó az időzítés és egyik oldalról sem hiányzik a lehetőség vagy a szándék, akkor létrejöhet a kapcsolódás, és úgy egy darabon együtt mehetünk tovább.

Ezen a megosztott, közös úton a másikat kínzó belső bajokból valamennyit elsimítanak, átrendeznek, kibogoznak, új rendszerbe, új keretbe illesztenek a beszélgetéseink.

Szerencsés esetben jobbra fordul, megváltozik valami, ameddig a találkozásaink tartanak.

A félelem, a fájdalom görcsös szorítása enged.

Az őt addig gúzsba kötő csomók meglazulnak.

Sikerül lépni és már látszik az alagút vége.

Egy kicsit könnyebb lesz lélegezni, újra vannak célok, remények, visszatér a lendület, az életkedv, az életerő, a tettrekészség.

Ahol csak falak és gátak voltak, megnyílik egy ajtó.

Új út tárul fel, jön egy másik útkereszteződés.

Majd a közös munkánk megszakad, véget ér.

Távolodunk ismét, haladunk tovább immár a saját, elkülönült világunkban.Az együtt töltött időt, ami a kliens számára leginkább a szenvedés, a kétségek és a válság óráihoz, a trauma emlékével és következményeivel való megbirkózás feszültségeihez és szorongásához kapcsolódik, néha teljesen (vastagon és jótékonyan) elborítja a feledés.

Ha ritkán is, de maradnak, vannak ezeken túl, olyan mély, nagy változásokat katalizáló találkozások, különleges, sikeres, szerencsés helyzetek, amikor látványos, szinte tapintható az, amit kettőnk közös munkájával elértünk. Amikor a támogatott megküzdés emléke sem kell, hogy alámerüljön.

Az egész folyamatot felemelheti és felszínen tarthatja az átalakulás, a megnyugvás, a rendeződés, a változás feletti, szétsugárzó öröm és a hála.

„a csodakert ott van körülöttünk, amikor mindazok, akikkel valaha jót tettünk, nem feledkeznek el rólunk és akár csak egyetlen „fácskát” is elültetnek a kietlen pusztában, hogy továbbadják, amit kaptak tőlünk.”[iv]

 Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Charlie: Mindenkié valakié 1995. (szöveg: Horváth Attila)

Hűvös a város és az este hideg
Unom a csöndet, de mégse tudom, kinek is szóljak
Mindenki valakié
Össze ne dőljön, támasztom a falat
Sok ezer lány van, még sincs aki szabad, ha kéne
Mindenki valakié

Rendben. Nem ez a baj.
Belül van a zűrzavar
Ha ez így marad sehogyan nem lesz jó
Nincs út visszafelé
Megint pár nap az ördögé
De legalább valaki érezné!

A holnapba lassan átsodor a zene
Fene se tudja már, hogy milyen helyeken jártam
Mindenki valakié
Nincs, ami nincs, nem figyelek oda
S ha fogy a kedvem, elviszem ma haza a hajnalt
Mindenki valakié

Így jó. Nem ez a baj.
Belül van a zűrzavar
Valahol ez a szerep is fáraszt már
Nincs út visszafelé
Megint pár nap az ördögé
De legalább valaki értené!

Várj, várj, várj! Nehogy bármit kitalálj.
Ez csak egy dal, ez csak egy dal. Semmi se fáj.
Várj, várj, várj! Nehogy bármit kitalálj.
Ez csak egy dal, félre ne értsd, ne telefonálj!
Várj, várj, várj! Nehogy bármit kitalálj.
Ez csak egy dal, ez csak egy dal. Semmi se fáj.
Várj, várj, várj! Nehogy bármit kitalálj.
Ez csak egy dal, félre ne értsd, ne telefonálj!

[ii]József Attila: Vigasz

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szívére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

[iii]Irvin D. Yalom: Terápiás hazugságok, Prológus, 7.oldal, Park Kiadó, 2016.

[iv] Boldizsár Ildikó – Hol van az a csodakert? FB. 2019.05.15.