A belső, személyes változások vágya, szükségessége valóságos problémahegy, aminek tényleg csak a felszínét kaparásztuk meg az előző alkalommal. Odáig jutottunk, hogy mindenképpen nehéz megváltozni, ennek az elkerülhetetlenségével szembesülni egy minket érő gond kellős közepén, végképp nem egyszerű.

A változás, ha megindul is, nem megy kényszerből és bármennyire másképp észlelnénk is, erre nem a körülmények visznek rá. Változni akkor fogunk, ha találunk valamit, amiért érdemesnek tűnik számunkra másképpen élni. Nézzük, merre is mehetnénk innen! Itt egy egészen jó, bár távolba mutató útjelző tábla:

„Mindent bearanyozni: a reggelt, a nappalt, az éjszakát;

mindent megérteni: az embert és sorsát;

mindent jobbá tenni:

először önmagunkat, és általunk az egész világot." Tatiosz

Igazán szép és jó messzire visz, de próbáljunk talán közelebbről indulni. A jelentős személyes változások szükségességét az egymásra következő életszakaszaink képét felidézve, ezek új, az előzőektől egyértelműen különböző és nagy kihívást jelentő feladataira tekintve érezhetjük át leginkább.

Egy lehulló levél - Horváth Tünde fotója - fairyheArt - pictures - FB

„Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy
őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden…”[i]

Mind ismerjük az érzést, azt a feszült, felemás és bizonytalan toporgást a kapu előtt.[ii]

Ez még csak nem is kifejezetten korhoz, vagy a felnőttség eléréséhez kötött. Az óvodába vadul visszavágyó kisiskolás darabra éppen ugyanazzal a gonddal küzd, hiszen szíve szerint inkább hátralépne, nem előre. Pont, mint a cimborák haveri körének hajnalig tartó tivornyái, egy éjszakás laza numerái után ácsingó ifjú házas. Ahogy a fiatal szerelmesek szabadon és szeszélyesen alakítható, kötetlen, rugalmas élete után sóvárgó gyermekes házaspár. A még egyre újabb, pezsgő lehetőségeket hajszoló, ifjonti hévhez illő kapcsolatokat kergető érett korú ember, és a már kiöregedett, de továbbra is folytonosan a szépség és hódítás, az elköteleződésmentes kapcsolatok bűvkörében forgó hős szerelmes. Vagy akár az önmaga ellátására már nem képes, de a korábbi hatalmába kapaszkodó idős ember, és ez a sor még közel sem teljes.

Miért nem akarunk szembenézni azzal, hogy egy szakasz lezárult és itt vannak a következőhöz tartozó új nehézségek a nyakunkon? Pedig tudjuk, hogy fel kellene nőni a feladatainkhoz.

„A mindennapi életben a szabad akarat legtöbbször illúzió, pusztán egy érzés. Hiszen a döntéseinket valójában a függőségeink - a hajlamaink, a vágyaink és a szokásaink - határozzák meg. Az igazi szabadság akkor nyílik meg, ha annyira tudatossá válunk, hogy képesek vagyunk a saját vágyainktól és megszokásainktól függetlenül vagy akár azok ellenében cselekedni.”[iii]

A már ismert körülményekbe, az éppen múló életszakaszba való (remélhetőleg) időleges belesüppedés, beleragadás, az ismeretlen kihívásokat rejtő feladattól való meghátrálás (hiszen az lehet veszélyes, és minket biztosan nem hagyna érintetlenül, talán végérvényesen megváltoztatna, útközben átitatna a másságával, netán egész belsőnkkel előre kiszámíthatatlan módon reakcióba lépne) nem idegen egyikünk számára sem.

Ha előrébb akarunk lépni, úgy járjunk el, mint minden más probléma elemzésében. Itt is a teljes eszköztárra szükségünk lesz, az igazsághoz való feltétlen ragaszkodástól, a saját felelősségünk teljes tisztázásán és felvállalásán át, a probléma megfelelő ideig tartó felmérésén keresztül, a hatékony lépés és eszköz választáson túl, a saját spontaneitásunknak, kreativitásunknak is teret engedő egyensúlyozásig.

„Ha van igaz tudásom: a nagy utat járom, csak attól félek, hogy letérek.

A nagy út sima, de az embereket vonzzák az ösvények.” Lao-ce

Az ösvény - Horváth Tünde fotója - fairyheArt - pictures - FB 

„Légy kedves magadhoz! Szeresd önmagad! Másokat tudtál bátorítani.

Ne feledkezz meg önmagadról sem, különösen azokon a napokon ne,

amikor erre a legnagyobb szükséged van.” [iv]

Legtöbbször nyitott szemmel lépünk a küszöbökön át. Ami persze nem teszi az átlépést könnyebbé, legfeljebb az aktuális körülményeket és a következményeket tisztábban, jobban láthatóvá.

Készülünk, sokszor évekig is, a majd csak elkövetkező új szerepünkre. Csak hát, és itt megint jön az a bizonyos, legutóbb is emlegetett óvó nénis dolog – valamiért azt hisszük, hogy csakis akkor kell a legjobb tudásunk szerint, az elvárásnak (a múltunkban, a szemléletünkben és a felnövekedésünkben gyökerező elképzeléseknek) megfelelően alakítani a hites feleség, a szerető férj, a megbízható és felelősségteljes családapa, a takaros kis menyecske és gondos háziasszony, az áldozatokra kész szerető szülő és egyéb szerepeket, ha a velünk párban játszó szereptársunk is jól alakítja a másik felét, és ügyesen végszavaz nekünk.

„Ha harmadmagammal utazom, a másik kettő feltétlenül a mesteremmé lesz.

Mert kiválasztom bennük a jót és követem, ami pedig rossz bennük, azt kijavítom magamban.”[v]

Biztosan nem teszi könnyebbé a dolgokat és lehet, hogy ez a hír némelyeknek elkeserítő, de az életben nincs külön rendező, nincs felsőbb utasítás, sem előírt koreográfia. Magunknak kell kitalálni, mikor jön már az a végszó, melyik következő lépés a miénk, hol kell belépni és hány negyedes most a taktus.

Nekünk kell észben tartani azt is, hogy a páros táncok szépségét az egymást követő lépések és mozdulatok összesimuló, egymást kiegészítő harmóniája adja.

„Neked megvan a te utad. Nekem az én utam. Jó út, helyes út, egyetlen út viszont nem létezik.”[vi]

Ha mindig csak én akarok lépni, abból nem lesz se keringő, se tangó.

Ha egy viszonyban a másikra semmi idő és figyelem sem jut, az nem tánc, hanem teljes behódolás és lerohanás. Illeszkednünk kéne, nem engedelmességre kényszeríteni, trenírozni, betörni egymást.

Nyilván nem segít abban, hogy energiát fektessünk az előrelépésbe, ha úgy véljük, hogy meg is lehet úszni, mert a partnerünk elég felelősségteljes, elég komoly és elég kötelességtudó kettőnk helyett is.

Nem lehet a vállalt feladataink elvégzését elbliccelni? Dehogynem! Egyszer, minden további nélkül. Egy pelenkázást, egy számlabefizetést, egy visszaaltatást, egy éjszakai ügyeletre szaladást, egy hűtőfürdőt, egy szülői értekezletet, egy fogadóórát, egy jelmezversenyt. Nem, ebben nem érvényes az az érv, hogy: De hát én megkeresem a rávalót! Pontosan azért nem, mert eredetileg nem csendestársat kerestem a vállalkozásomhoz, hanem mi ketten új családot alapítottunk és gyermeket vállaltunk, együtt. A gyümölcsöző kapcsolat nem a másik kihasználásáról szól.

„Együttéléseink légkörét korántsem nagy gondok, komoly elvek ütközése mérgezi, hanem apró szokások, makacs kis követelések erőszakolása.” Szepes Mária

Tehát gyűrjük fel az ingünk ujját, találjunk magunkra, veselkedjünk neki újra és merítsünk erőt valahonnan, ha most nincs.

Esetleg, aludjunk rá egyet!

„Falun kell a sötétség, mert csak a sötétben mer forrni a bor, érni a tök, nőni a gyerek, álmodni a leány, ölelkezni a gazda.

A sötétben pihennek jóízűt a kertek, fák, állatok és emberek.

A kimerített kút megtelik vízzel, pirossággal a mező, és az őszi cinke még hajnal előtt elindul az erdőről, hogy téli vendégszereplését elkezdje az emberek között.”[vii]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

A cikk nyitóképe: Égre törők - Horváth Tünde fotója - Színpompás Zagyva-part album, fairyheArt - pictures, FB. A képek közzététele a művész engedélyével történt.

[i]„Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy
őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden…

(…)
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról-napra úgy gyöngült a fény…”

– mesélheted – „halálra táncolta magát
a Napsugár lombhullás ünnepén!”

Részlet Wass Albert: „Lombhullás ünnepén” c. verséből

[ii] https://www.youtube.com/watch?v=V4jsNuIr5gg

[iii] Pressing Lajos Lílávadzsra: Tanítások a tudat természetéről

[iv] Be kind to yourself. Love yourself. You’ve encouraged a lot of people. Remember to do the same for yourself, especially on the days when you need it the most. Doe Zantamata

[v] Konfuciusz (i.e. 551-479)

[vi] You have your way. I have my way. As for the right way, the correct way, the only way, it does not exist. Friedrich Nietzsche

[vii] Krúdy Gyula (1878.10.21. – 1933.05.12.)